2010. november 30.

Nem csak a szemével lát az ember... vagy egyedül azzal nem?

Hihetetlen. Zsuzsi. Miért nem veszed észre? Az egész qurva világ a túlélésről szól. Mindenki megpróbál úgy lenni, hogy neki az a legjobb legyen. Az már más kérdés hogy ehhez tönkretesszünk-e másokat, vagy normális keretek között érjük el. Ők leszarnak mindenkit magukon kívül. Téged is. Hidd el. Ha az kéne az ő menőségükhöz, hogy téged basztassanak, szemrebbenés nélkül megtennék. Gusztustalan. De kérlek, ne védd őket. És természetesen mindenhol vannak ilyenek. Minden társaságban. Kinőnek, mint gomba a földből. Vedd észre az igazi értékeket, amik körülvesznek,és ne velük baszd el az idődet!
Én sajnálom Vicát. Jó, van hogy piszkálom, de... ez van. Mindenkit szoktam. Nem azért mondom róla azt, amit mondok, mert ezzel leszek a közösség tagja. Hanem mert ez a véleményem. De nem gondolnám, hogy ezt kéne vele csinálni. Mert ez gonoszság. Mindenkinek meg kell hagyni az emberi méltóságát. És ez már annak a határát súrolja. Neki is van lelke. Attól még hogy nem mondja ki amit gondol, ugyanúgy fáj neki. Normális ez, hogy valaki, Szöszi szavaival élve ilyen rohadt lelketlen bunkó legyen? Ennyire azért még én sem vagyok önző. Mert tudom milyen szar az, ha bántanak. Nagyon is jól tudom. Sajnos.
Anna: valakinek meg nagyon nem vagyok/unk szimpatikusak. Nézd meg milyen kedvesen megnyilvánult a jó öreg novembernél. Persze a nevét nem vállalja, ami kicsit gáz, mert ha nagy a pofája, legalább a szemembe mondaná, de mindegy. És van egy olyan érzésem, hogy te jobban ismered, mint én. Sőt, szerintem én még életemben nem találkoztam vele. De azért elmond mindennek.
Nagyon hosszú idő után végre találkoztam Diával. Istenem, de jó volt. Úgy szeretem. Annyi közös emlékünk, múltunk van, hogy csak csuda. Kész nosztalgiázás vele dumálni. Mert mindig előjönnek az emlékszel mikor ezt meg azt csináltuk sztorik. És valóban. De milyen régen is volt. De már soha nem lesz olyan. Ebben biztos vagyok. Részben magam, részben miatta is.
Dani felhívott ma. És azt mondta, hogy muszáj találkoznunk. Egy pillanatra megijedtem, eszembe jutott, hogy biztos olvasta a pénteki bejegyzésem, és most kivág a francba. Csúnyán fog hangzani, de nem tudom megmondani milyen érzés fogott el. Megkönnyebbült? Hogy végre vége lesz ennek a szenvedésnek? Nem tudom,de nem szomorúság, az biztos. Basszus, ez nagyon gáz. Hogy lehetek ilyen? Miért vagyok ilyen? De a lelkem mélyén meg nem zavar hogy olyan vagyok amilyen. Ez az igazi panka. A hamisítatlan eredeti. És természetesen, nem szakítani akart. Hanem a nyakamba borult, hogy mennyire hiányoztam neki. Kicsit nem rosszul, de furcsán érintett. Nekem nem okozott ilyen lelki törést, hogy végre nem töltöttük együtt a hétvégét. Azért nem kell minden pénteken nálunk aludnia. Meg szeretek egyedül is lenni. Barátokkal. Mert úgy bulizni hogy csak neked van pasid barátokkal, nagyon nem jó. Olyan mintha szinglipartyba mennél a férjeddel. Kiakasztó. Nem tudom meddig mehet ez még így tovább. Nem akarom megbántani. Olyan kedves. És nem úgy aranyos zsuzsi. Hanem csak simán. Nem úgy mint mondjuk... más.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése