2011. február 14.

A beígért egész napos szerelmetes zenék hál istennek elmaradtak, így nem kellett hányásban úsznia az iskolának. Sőt, igazából a Valentin-napnak semmilyen jelét nem tudtam felfedezni.
Kicsit meglepett, pl. Anna reakciója. Mi az hogy ezt megjegyezte? Nagyon-nagyon sok embernek adnék, de egyrészt ennyi sikerült, másrészt meg meg kell húzni a határt valahol. Nem vagyok/unk közellátó.
Ráadásul elvileg mentem volna a hajléktalanokhoz is. Sajnos a biosz eléggé ott kísértett. Na, igen, arra többet is lehetett volna tanulni a hétvégén. Ennyi tanulással nem tudok ötöst írni. Pedig az lenne a cél. Biosz az, amiből hasítanom kéne. Úgyhogy nem kockáztattam. Lemondtam. De nem jó szívvel. Rossz érzés, hogy idén télen még csak a saját kis önös céljaimat teljesítgettem, semmi közhasznút. És ez nem jó. Nem lehetek ennyire önző. Az elesettekkel szemben nem. De mégse visz rá a lélek, hogy lépjek is. Persze, mondom én mindenkinek, hogy nagyszerű tervezgetni, meg gondolkodni, de úgyis az a kérdés, hogy mi az eredmény. Hogy mit tudsz felmutatni.
Mint a nyelvvizsga. Befizettem. Félek. Most álltam oda a rajtvonalra. Innen már nincs visszaút. Meg KELL csinálnom.
Nincs erőm a ragasztós hátuljú csekket odanyomni a jelentkezési lapra.
Nem megy.
Nem tudok szembenézni magammal, ha nem megyek át. Vagyis ennyire azért nem durva a helyzet, de nagyon szégyellném magam. A szüleim ennyi pénzt beleáldoztak, és nem sikerül.
Csak és kizárólag önhibából.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése