2011. július 28.

Find a really nice girl, have some really nice sex

Régen a fűnyírás szigorúan kétemberes munka volt. Még apa hozta ezt a szabályt, ugyanis nekünk villanyos szerkezetünk van, így az egyik nyír, a másik meg igazgatja a kábelt. Kisebbként logikusan kábeles voltam, aztán az évek múlásával átkerültem a cutter pozícióba. Marci pedig alám, tartónak. Amióta azonban apa kivonta magát a rendszerből, a munka szigorúan 1személyes feladattá vált. Méghozzá az enyémmé. És az az igazság, hogy baromira utálatos feladat a hülye fűnyírót félkézzel rángatni, míg a másikkal a vezetéket cibálom a haladási irányból. Kérdezem én, miért történt mindez? Miért szűnnek meg tök jó, működő dolgok? És a választ is tudom. 
Eltűnt a szigor az életünkből. A kötelezettség egy formája. Ami valahol jó, de nagyon sok szempontból rossz is. Magamon kevésbé látom, de nyilván én is "elkallódtam" egy picit. Legalábbis sokan ezt gondolják a tetoválás és egyebek láttán. És a sokan alatt az ismerősöket értem. Mert ők ismernek minket. Anyáékat. Tudják a koromat. De azt nem, hogy bennem mi zajlik. Elítélnek, pedig nem is ismernek. Rengeteg embert azonban mostanában ismertem meg. És ismerek meg folyamatosan. Nekik nem furcsa. Így vagyok Panka. Rég nem iskolásnak gondolnak, így teljesen természetes, hogy miért ne lehetne néhány minta a testemen? Aztán mikor kiderül, hogy pontosan mi is a szitu, azért jönnek a szokásos és jól meggondoltam-e dumák. Mert olyan fiatal vagyok, és annyit változhatok még. Erre tudom azt válaszolni, hogy korán érő típus vagyok. Vagy érettebb, mint a korosztályom. Ami nagyképűen hangozhat, pedig csak egy szánalmasan egyszerű tény. És valahol szomorú is. Könnyedén megtalálom a közös hangot az idősebb korosztállyal, nem csinálok olyan dolgokat mint a "normális tinik". Képtelen vagyok rá. Pedig szeretném. Mert mikor, ha nem most? 
Azonban tudom, erőlködhetek ameddig jólesik, ez a hajó már elúszott. Még anno, 13 évesen. A kezdetekkor.

Apa az utóbbi időben rászokott arra, hogy minden beszélgetés alkalmával megkérdezi: és mit csináltál ma? Amire én mindig ugyanazt válaszolom, háát semmi extrát, csak voltam. És kimondva elég ijesztően hangzik. Pedig tükrözi az igazságot. A társadalom és jövőm szempontjából legalábbis. Mert nézzük csak: felkelek, blogozok, ebédet főzök, bevásárolok, sütök, valamit mozgok, blogozok, lefekszem. Meg ott van még a kertészkedés, hogy el ne felejtsem. De amúgy ennyi. És ez szánalmas. Mert oké, ha vonaton utazom(2 naponta minimum), mindig a bioszkönyvem tanulmányozom, meg nemrég elkezdtem a szóbelire is a tételkidolgozást, de akkor is gáz. Ingerszegény. Egyforma. :) Ez az életem.

Itt feltehető a kérdés: és a barátok? Vagy Á.?
Na igen, barátok. Ilyenkor nyáron kissé antiszoccá válok. De nem direkt. Csak...megtörténik. Jó, nem azt mondom, hogy néha-néha nincs napirenden egy-egy fürdés, vagy buli, de nem ez az alapvető. Szóval hívhattok bátran. És ne hagyjátok, hogy felépüljön a körülöttem lévő fal. Lécci. (És hogy el ne felejtsem, Zsuzsiékat felhívni, hogy milyen volt Svájc!!! Szöszit meg hogy megyünk- e fürdeni. Vagy csúszdázni. És Diát is. Ádám meg mikor is jön vissza Németből?)

Á... éppen rehabilitálódik. A térdével. Az izmai visszaépítésével. (Elkeseredetten újságolta, hogy fogyott 2 kilót. Ezek a pasik hihetetlenek. Ilyenen szomorkodni? Ellenben örülni ha hízol?) És úgy veszem észre, hogy eléggé leköti a dolog. Ami tulajdonképpen tök jó, mert elfoglalja magát. Nem unatkozik. (Ráadásként most terítéken van ez a monomizéria is.) Csak...régen valahogy olyan bensőséges volt a kapcsolatunk. Más. De mi is az a régen? Mondjuk a műtét előtt. (Bár akkor nem kéne ezen lovagolnom, mert elvileg ez az átmeneti állapot, nem az.) 
És azt hiszem, hogy hiányzik. Nem. Pontosan tudom. Az az érzés. Ma lesz egy hete kereken hogy találkoztunk. Mikor volt utoljára ilyen? Amikor még nem volt semmi, illetve mikor Hollandiában nyaraltam. Szóval még szokós a helyzet, mert sajnos hiányzik. A mosolya. A gyerekes lelkesedés, ami csak kevés dolog miatt ül ki az arcára.
Bár tegyük hozzá én sem a legjobb formámban nyomom. Meg alapból: fene egye a nagy büszkeségem. Hiszen mikor azt írja, hogy sokat kell gyúrnom hogy újra formába lendüljek, én meg csak annyit "mondok", hogy remélem azért másra is marad időd a gyúráson kívül. A válasz? Idézem: "Persze, tanulnom is kell." Én meg csak ültem a gép előtt, és azt hittem rosszul látok. Ez komoly? Asszem nagyobb baj van, mint gondoltam. Csak annyit válaszoltam, hogy nem csalódtam benned. Ami egy óriási nagy hazugság. Asszem itt kapcsolt, vagy az egész eleve irónikusan ment, és én vettem érzékenyre a figurát (PMS), mert megjött a "helyes" válasz: tudom, hogy nem ezekre gondoltál természetesen rád is marad időm. Fantasztikus, gondoltam magamban egy keserű sóhajjal. De erre meg nem fogom azt írni, hogy jaj de szuper, már kedztem megijedni. Nem. Ha megfeszítenek akkor sem. Ilyenkor jön a kemény leányka, és átmegy az egész tagadóba.

Szóval így vagyok. Voltam. Már elmúlt a túlérzékenység. Meg robbanásig feszülő idegek. És az Apa által hisztis picsának titulált hárpia is. Szerencsére. (Nekem is szar ám ilyenkor nem csak a környezetemnek.) Így talán reménykedhetek abban, hogy a következő időszak kiegyensúlyozottabban (és boldogan) telik.

Amúgy gratulálok, hogy végigolvastad a nyavalygásomat, nem semmi, baromi hosszúra sikeredett. De ha én egyszer úgy igazán nekiállok írni... látjátok, se vége, se hossza. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése