Szóval diákmunka. Sajnos szánalmasan korruptálódott, mivel nagyon sok vállalkozó/cég/megbízó egyenlőségjelet tesz közte és az olcsó tömegmunkaerő között. Az eredeti cél, hogy "lehetőséget biztosítsunk" idő előtt is valamiféle munkára, illetve, hogy a fiatalság megismerhesse hogy zajlik egy ilyen, kezd eltűnni. És ez rendkívül szomorú.Személyes tapasztalatom nincsen túl sok, de legalább változatos. MIndig is vonzott a felnőttes élet, úgyhogy amint betöltöttem a 15-öt, rohantam regisztrálni egy diákszövetkezetbe. Tegyük hozzá, hogy mivel szeptemberi születésű vagyok, majdnem egy évet kellett várnom ezzel az akcióval, mivel ilyen idősen csak nyáron lehet dolgozni. És csak egyfélét. Gyümölcsszedés.
Név alapján teljesen barátinak tűnik, de ne dőljünk be a látszatnak. Kemény. Főleg mert nem órabér alapú az elszámolás, hanem teljesítményre kapod a fizetést. Adott a gyümölcs kilónkénti ára, amit te egy vödörbe szedsz. Ezek a átlag 6 kilósak. Fogod, teleszeded, visszaballagsz a traktorhoz/lerakodóhoz (az a legnagyobb szivatás, amikor a sor egyik végéből kell átgyalogolnod a másikba.), ott a minőségellenőr beleborítja a gyűjtőládába, közben átnézi (és ha túl sok nem megfelelő szemet talál benne, akkor nem fogadja el), majd húz egy strigulát a neved mellé. És ezek a vonalkák lesznek felszorozva 6-tal és a kilóárral. Így jön ki a kereset. Azonban itt jön a csavar. A 3 legjobban dolgozó (értsd legtöbbet szedő) ha jól emlékszem 2,5szer magasabb árat kapott minden egyes kilóért. Ami alapból volt 20 vagy 15 ft (sárgabarackért). Gondolom logikus, hogy mindenki benne akart lenne. Az emiatt kialakuló versenyszellem iszonyú hajtást, és persze csalásokat eredményezett. Mert mindig meg volt adva, hogy ezt a típust/fát/sort kell szedni mindenkinek. Vagyis közel 30 embernek. Képzeljétek ahogy megszálljuk a fát... igen, úgy. Pontosan úgy. És addig nincsen továbbhaladás, míg az összes mindent le nem szedtük. Ilyenkor a vagányabbak átlógtak másik részekre, és pikkpakk összeszedtek több vödörrel. És természetesen ezerszer jobban teljesítettek, mint mi, hülyék, akik betartottuk a játékszabályokat. Bááár, egyszer én is bejutottam a gazdag elitbe (büszkefej). És nem csaltam. Csak állatira siettem. (Még emlékszem, utána hazamentem, és elaludtam cipőlevétel közben a padlón.) Szóval ez hosszútávon nem a legpraktikusabb elfoglaltság. Szerintem.
(És halkan hozzátenném, hogy első 2 nap nem engedték, hogy hozzányúljunk a fákhoz, vakarhattuk fel a földről a cefrének valót. Utána pedig minél nagyobbakat kellett volna leszállítanunk, mire bevittek a mandulabarackosba. Szó szerint: az összes akkora volt. Aztán a negyedik nap után a tulaj felbontotta a szerződést. A méretincidens miatt. De itt teszem fel a kérdést: a mi hibánk, hogy szar a barackja?)
A következő próbálkozásom egy gyári betanított munkás volt. Magyarul szalag mellett. Mint tudjuk, ez 3 műszak: reggel 6tól délután 2ig, 2től este 10ig, illetve 10től reggel 6ig. Kiskorú éjszaka nem dolgozhat, csak hétköznap lehetett menni, így logikusan a délutáni adag maradt. Pénteken, természetesen, hogy ki tudjam pihenni a fáradalmait. Hát necces. Mert itt nagyon szigorúan nézik, hogy beérsz-e kettőig. Ha nem, akkor nem engednek be. Szerencsém volt, mert egy kedves ismerősünk mindkét alkalommal kivitt. Nem is értem volna oda máshogyan, mivel fél2-ig suliban voltam, a Jüllich Glass pedig kint van az Auchan után az ipari részlegen. Az egyik alkalommal beosztottak a csomagoláshoz, a másiknál a csiszolóban pakoltunk. Szörnyű. Nagybetűkkel. Állati monoton, 9-től már a perceket számoltam, hogy úristen, csak hadd tegyem már ki a lábam, vissza nem jövök többet. Nyilván abban, hogy ennyire rosszul tűrtem, erős szerepe volt annak is, hogy gyakorlatilag a "második műszakot"(suli) toltam aznap. Lényegtelen. Ott és akkor megvilágosodtam: na azért kell tanulni, hogy ne ezt kelljen csinálni egész életedben.
Persze számít a munkahelyi légkör is. Itt elégggé vegyes volt, mivel egyesével besuvasztódtunk a normál dolgozók közé, és ki milyen bandát kapott. Szimpla szerencse. Szünettel nem voltunk terhelve: 1 db fél órás étkezési pihenő volt az engedélyezett. Emellett én rendszeresen elkéredzkedtem vécére is, de nem nézték jó szemmel. Hiszen ugye ez folyamat. A gép adja a cuccokat, mi pedig feldolgozzuk. Én pedig a részese vagyok a folyamatnak. Egymásra épülnek a fázisok. Ha az valahol megszakad, logikusan borul az egész. És ilyenkor mindig be kellett állnia valakinek a helyemre.
Tavaly nyáron adódott egy gazolásos lehetőség. Vagyis parkosítás egy áruházlánc ipari központjában. Az "írtsuk a férgesét" jelmondat alatt. Jelentkeztem, gondolván a saját kis házunk révén eléggé benne vagyok, meg ki nem tud kihúzni pár gazt a térkő közül? Így képzeltem én. De a hőbölgés alapján mások is. Mert nem fűcsomókról volt szó, hanem legtöbbször karnyi vastag gyökerű, ember méretű bokrokról. És mind szúrt. Az összes. Kaptunk kesztyűt ugyan, de tudjuk az mennyit ér. A másik lényeges elem, amit elfelejtettek közölni, hogy egy szinte függőleges hegyoldalt+árkot kell kitakarítani.
Óriási hajtás, pihenés alig, meleg. A meló elvileg 2 napos volt, de a második napon már nem tettem tiszteletem.
Most pedig jöjjön az idáig befejező, és egyben csúcspont is. Csütörtökön felhívtak, hogy érdekel-e címerezés. Hétfőn. Persze. Mit veszíthetek? Egy napot bárhol kibírok. PÉnteken mentünk egy tájékoztató előadásra (beavattak minket a címerezés rejtelmeibe), ahol is közölték, hogy "bedurrant a kukorica", és már holnap menni kell. Vagyis szombaton. És akkor már vasárnap is. Ki ér rá hétvégén? - hangzott el a kérdés. Feltettem a kezem. Ismét, miért ne? Majd felmegyek apához vasárnap este, és utána maradok. Olyan mindegy. (Utólag kiderült, hogy a vasárnapi munkárét 1,5 szeres fizetés jár. Mert vasárnap. Tök jó. Bár, hogy mi alapján találták ezt ki azt nem tudom, nekem a szombat már ugyanúgy hétvége.)
Eredetileg munka 7-től 3-ig. Órabér.
Ehhez képest úgy vettem észre, hogy kb. már reggel ki volt találva, hogy akkor mi az a terület, amit teljesíteni kell. És ezt húzták úgy, hogy kitöltse az időt. Vagyis nem szakadtunk meg. Nagyon nem. Ha rajtam múlt volna, szerintem délre lazán befejezem az adagot, és mehetünk haza. Pedig én aztán igazán nem voltam a gyorsak között. Eleve, mire rájöttem, hogy melyik is az a rész, amit ki kell húzkodni, hát kellett hozzá idő, hogy belejöjjek. Mondjuk vasárnap már egészen jól ment. Tempósan. Csak akkora meg az idő durrant be. Semmi szél, és 30x fok. Ami a semmi közepén 40-nek tűnik. Por mindenhol, és MELEG. Mert ajánlott volt, a hosszú nadrág és hosszúujjú póló. Mikor meghallottam, csak röhögtem, hogy na persze, majd én, aki tavaszal is topban mászkál, majd a nyár közepén hosszúujjút húzok. Hál istennek apáéknak sikerült meggyőzni, hogy jobb lesz az. A kukoricának van ugyanis egy olyan tulajdonsága, hogy az összes levelére jó bőven tapad virágpor. Vagy kukoricapor. Mittomén. És ez a bőrrel érintkezve jobb esetben csak viszketést, rosszabban kiütést okoz. Meg nem mellesleg a levelek elég rondán össze is vágnak. Szóval TÉNYLEG hosszú ruhában kell menni. Ez van. (Én asszem a rosszabba tartozom, mert nagyon fáj a kezem, plusz piros foltok is tömegesen megjelentek az érintett területen. DE az is lehet, hogy "csak" a melegre vagyok allergiás.)
A társaság teljesen okés volt, nem voltunk túl sokan, így kb. mindenki tudta mindenkiről, hogy ki. Szerencsére Ádám is ott volt (velem), ami lelkileg azért jó megerősítés. DE miért hiszi azt mindeki, hogy ha egy fiú és egy lány együtt mászkál akkor rögtön járnak? Érthetetlen. A tulaj is nagyon kedves, mintha mindenkinek a nagypapája lett volna. (Bár az én papám remélem nem beszélt ennyire rondán.) És ez volt az első hely, ahol nem azt éreztem, hogy az első és legfőbb cél a "kizsákmányolás". Nem. Korrekt hozzáállás, segítséget maximálisan kaptunk, vizet biztosítottak pluszban, és az egészben az a legszebb, hogy a tulaj TÉNYLEG meg volt elégedve. Hogy a felnőttek sem csinálják sokkal gyorsabban. És igazán lelkiismeretes munkát végzünk. Minden sor után fél órás pihenők (jó összvissz mentünk 3-4 sort, de volt, hogy 1 sor 2 óráig tartott) , 1 óra ebédszünet. És hiába indultunk haza már kettőkor, beírták a hármat.
Jó, a munka élvezhetőségét erősen befolyásolja az időjárás, tény és való. Szombaton délig teljesen kellemes volt, mert fújt a szél, és mozgott a levegő. Ezzel szemben vasárnap beállt az egész, és a nap is tűzött. Az esős dagonyázást meg sajnos már nem tudtam kipróbálni. Ejj, hogy én mennyire sajnálom...
UPDATE (2013. június 27.)
Tavaly nyáron az egyik délután csörgött a telefonom, hogy nem lenne-e kedvem dolgozni menni. Jó társaság, magas órabér (viszonyítás kérdése), minden, ami kell. Olyan vonzónak lett feltüntetve az egész, hogy majdhogynem el is felejtettem megkérdezni, pontosan mit is kéne csinálni. "Ja tényleg, ezt el is felejtettem"- nevetgélt zavartan a női hang. Csirkepakolás.
Csirke, pakolás. Úgy ahogy mondom.
Csend. Én hirtelen nem tudtam mit mondani, ő pedig a reakciómra várt.
"Ugye ezek még élni fognak?" - jobb nem jutott eszembe.
Naná. Élnek, virulnak. Csak átköltöznek egy másik tojóházba. Ehhez kell a segítség.
Na mit gondoltok? Elvállaltam. Naná, ha nem tettem volna, most nem írnék róla itt.
Pedig érdemes, mert igen tanulságos volt. Az első és legfőbb konklúzió, hogy ilyet többet soha. Mert valóban éltek a tyúkok, de nem csirkepásztort szándékoztak belőlünk faragni. Tornasor, előre a legmagasabb-ügyesebb, na meg legbátrabb: övé volt a megtiszteltetés, hogy belenyúlhatott a koromsötét ketrecbe, hogy aztán onnan kihalásszon egy-egy példányt a lábainál fogva. Ha összegyűlt három, elindulhatott az adogatás: egészen az átmeneti tárolóig. Tempósan. Utána átvitték őket kamionnal az új házukhoz, ahol meg még az előzőnél is tempósabban kellett beköltöztetni a társaságot. A villámtempó nem vicc, mert minél több időt töltenek összezsúfolva, annál több állat hullik el. És az a borzasztó, hogy így is tetemes kupac gyűlt össze egy autó kiürüléséig.
A másik nem elhanyagolható tényező az állatkák súlya volt. Az a másfél kiló, ami ha önmagában nézzük, még nem olyan vészes, de egyrészről a három egyszerre már háromszor másfél, a 8 óra meg szintén nem 1. Vagy kettő.
A második reggelen már nem tudtam elforgatni a csuklóm.
Szerencsés ember vagyok, mert ez a szenvedés is csak két napig tartott, ugyanis érkezett közben egy olyan határozat, hogy ilyen munkát a kiírttal ellentétben csak 18 év felett lehet végezni. Nem győztem hálát adni, hogy anya hasában maradtam szeptemberig.
Karácsony előtt három nappal megkaptam életem első hostess állását is. Olyan volt, mint egy karácsonyi ajándék.
A békásmegyeri Auchan úgy döntött, hogy az ünnep örömére szervez a dolgozóinak egy kis háromnapos vendéglátást. Az én feladatom az volt, hogy az ottani irodarészlegén kellett a dolgozókat kiszolgálnom étellel, rendben tartani a termet, feltölteni a kiürült üdítőket, tálakat.
Elég lightosan hangzik, nem is állítom, hogy megszakadtam volna a 0-24-es töltöttkáposzta mikrózásban. (Pedig tegyük hozzá, hogy egyszerre három géppel is csináltam.) Olyan apróságok azonban kiderültek menet közben, hogy az elméletileg reggel 9-től este 7-ig, közben 1 órás szünettel meghirdetett munkaidőmet ők folyamatosan képzelik. Persze csak ha nem baj. Nem, nem, ha kifizetik, akkor nem. Úgysem vágytam különösebben arra, hogy az áruház vásárlói tömegében keveregjek egy-egy órát mindennap.
Természetesen itt is volt tanulság (csak hogy lássátok, hogy én mindenből profitálok). Sose válasszatok távoli munkahelyet. Ha nem vagytok rákényszerítve, felejtsétek el. Naponta több, mint 3 órát töltöttem utazással, ami az éjféli fekvésekkel és reggel hatos kelésekkel együtt azt eredményezte, hogy a 2. este úgy értem haza, hogy már konkrétan azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Ilyen állapotban meg másnap kedvesnek és segítőkésznek lenni, igen megerőltető. Viszont összességében azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitív élményekkel távoztam. Mindenki kedves volt, szerettek, és ugyan nem mondom, hogy verekedés alakult volna ki a jelenléti ívem aláírásáért, azért bárki nagyon szívesen alávéste, akinek csak az orra alá nyomtam hazaindulás előtt. És az sem döngölte földbe az egóm, hogy megkérdezték hívhatnak-e, ha máskor is lenne hasonló lehetőség...
Az eddigi leghosszabb, és talán rendszeresnek nevezhető munkám szintén a hostess kategóriában volt feltüntetve, bár én nem nevezném annak. Mert persze, sminkelni kellett, szépen felöltözni, kedvesnek lenni, mosolyogni, odakísérni az embereket a taxijukhoz, ráadásul mindezt a reptéren(!), de a téli nagykabát, fekete munkássapka (ami mindenkinek hülyén áll) és a hólétől súlyos, átázott pamutkesztyű számomra kissé kiemeli abból a kategóriából. És akkor még az alkalmanként 8 órás, nem ritkán mínusz 10 fokban történő álldogállást nem is említem. Mondjuk ez csak az én hibám (meg az időjárásé), kellett nekem télen jelentkezni.
Elmondtam a lényeget? El.
Nem egy álommunka.
Jól fizetett, de egy olyannak, mint én, aki olyan szinten fázik, hogy a szája (és a körmei) matt lilává változnak, a foga pedig hangosan kocog a vacogástól, maga a rémálom. És itt töltöttem minden vasárnapom. Egész télen. Kissé mazohista, de ez nem újdonság, mert már tudom egy ideje, hogy valamilyen perverz okból kifolyólag örömet okoz, ha ilyesféle dolgokkal kínzom magam.
Rájönni, az már fél siker. A végső csepp az a márciusi hétvége volt, amikor a már jó ideje tartó napfényes, meleg idő után még egy utolsóra beköszönt távoztában a tél: esővel, viharos széllel, és 0-hoz közelítő fokokkal. Akkor döntöttem el, hogy oda többet be nem teszem a lábam. Hiszen ha valami ennyire nem jön össze, az egészen biztosan nem véletlen.
Név alapján teljesen barátinak tűnik, de ne dőljünk be a látszatnak. Kemény. Főleg mert nem órabér alapú az elszámolás, hanem teljesítményre kapod a fizetést. Adott a gyümölcs kilónkénti ára, amit te egy vödörbe szedsz. Ezek a átlag 6 kilósak. Fogod, teleszeded, visszaballagsz a traktorhoz/lerakodóhoz (az a legnagyobb szivatás, amikor a sor egyik végéből kell átgyalogolnod a másikba.), ott a minőségellenőr beleborítja a gyűjtőládába, közben átnézi (és ha túl sok nem megfelelő szemet talál benne, akkor nem fogadja el), majd húz egy strigulát a neved mellé. És ezek a vonalkák lesznek felszorozva 6-tal és a kilóárral. Így jön ki a kereset. Azonban itt jön a csavar. A 3 legjobban dolgozó (értsd legtöbbet szedő) ha jól emlékszem 2,5szer magasabb árat kapott minden egyes kilóért. Ami alapból volt 20 vagy 15 ft (sárgabarackért). Gondolom logikus, hogy mindenki benne akart lenne. Az emiatt kialakuló versenyszellem iszonyú hajtást, és persze csalásokat eredményezett. Mert mindig meg volt adva, hogy ezt a típust/fát/sort kell szedni mindenkinek. Vagyis közel 30 embernek. Képzeljétek ahogy megszálljuk a fát... igen, úgy. Pontosan úgy. És addig nincsen továbbhaladás, míg az összes mindent le nem szedtük. Ilyenkor a vagányabbak átlógtak másik részekre, és pikkpakk összeszedtek több vödörrel. És természetesen ezerszer jobban teljesítettek, mint mi, hülyék, akik betartottuk a játékszabályokat. Bááár, egyszer én is bejutottam a gazdag elitbe (büszkefej). És nem csaltam. Csak állatira siettem. (Még emlékszem, utána hazamentem, és elaludtam cipőlevétel közben a padlón.) Szóval ez hosszútávon nem a legpraktikusabb elfoglaltság. Szerintem.
(És halkan hozzátenném, hogy első 2 nap nem engedték, hogy hozzányúljunk a fákhoz, vakarhattuk fel a földről a cefrének valót. Utána pedig minél nagyobbakat kellett volna leszállítanunk, mire bevittek a mandulabarackosba. Szó szerint: az összes akkora volt. Aztán a negyedik nap után a tulaj felbontotta a szerződést. A méretincidens miatt. De itt teszem fel a kérdést: a mi hibánk, hogy szar a barackja?)
A következő próbálkozásom egy gyári betanított munkás volt. Magyarul szalag mellett. Mint tudjuk, ez 3 műszak: reggel 6tól délután 2ig, 2től este 10ig, illetve 10től reggel 6ig. Kiskorú éjszaka nem dolgozhat, csak hétköznap lehetett menni, így logikusan a délutáni adag maradt. Pénteken, természetesen, hogy ki tudjam pihenni a fáradalmait. Hát necces. Mert itt nagyon szigorúan nézik, hogy beérsz-e kettőig. Ha nem, akkor nem engednek be. Szerencsém volt, mert egy kedves ismerősünk mindkét alkalommal kivitt. Nem is értem volna oda máshogyan, mivel fél2-ig suliban voltam, a Jüllich Glass pedig kint van az Auchan után az ipari részlegen. Az egyik alkalommal beosztottak a csomagoláshoz, a másiknál a csiszolóban pakoltunk. Szörnyű. Nagybetűkkel. Állati monoton, 9-től már a perceket számoltam, hogy úristen, csak hadd tegyem már ki a lábam, vissza nem jövök többet. Nyilván abban, hogy ennyire rosszul tűrtem, erős szerepe volt annak is, hogy gyakorlatilag a "második műszakot"(suli) toltam aznap. Lényegtelen. Ott és akkor megvilágosodtam: na azért kell tanulni, hogy ne ezt kelljen csinálni egész életedben.
Persze számít a munkahelyi légkör is. Itt elégggé vegyes volt, mivel egyesével besuvasztódtunk a normál dolgozók közé, és ki milyen bandát kapott. Szimpla szerencse. Szünettel nem voltunk terhelve: 1 db fél órás étkezési pihenő volt az engedélyezett. Emellett én rendszeresen elkéredzkedtem vécére is, de nem nézték jó szemmel. Hiszen ugye ez folyamat. A gép adja a cuccokat, mi pedig feldolgozzuk. Én pedig a részese vagyok a folyamatnak. Egymásra épülnek a fázisok. Ha az valahol megszakad, logikusan borul az egész. És ilyenkor mindig be kellett állnia valakinek a helyemre.
Tavaly nyáron adódott egy gazolásos lehetőség. Vagyis parkosítás egy áruházlánc ipari központjában. Az "írtsuk a férgesét" jelmondat alatt. Jelentkeztem, gondolván a saját kis házunk révén eléggé benne vagyok, meg ki nem tud kihúzni pár gazt a térkő közül? Így képzeltem én. De a hőbölgés alapján mások is. Mert nem fűcsomókról volt szó, hanem legtöbbször karnyi vastag gyökerű, ember méretű bokrokról. És mind szúrt. Az összes. Kaptunk kesztyűt ugyan, de tudjuk az mennyit ér. A másik lényeges elem, amit elfelejtettek közölni, hogy egy szinte függőleges hegyoldalt+árkot kell kitakarítani.
Óriási hajtás, pihenés alig, meleg. A meló elvileg 2 napos volt, de a második napon már nem tettem tiszteletem.
Most pedig jöjjön az idáig befejező, és egyben csúcspont is. Csütörtökön felhívtak, hogy érdekel-e címerezés. Hétfőn. Persze. Mit veszíthetek? Egy napot bárhol kibírok. PÉnteken mentünk egy tájékoztató előadásra (beavattak minket a címerezés rejtelmeibe), ahol is közölték, hogy "bedurrant a kukorica", és már holnap menni kell. Vagyis szombaton. És akkor már vasárnap is. Ki ér rá hétvégén? - hangzott el a kérdés. Feltettem a kezem. Ismét, miért ne? Majd felmegyek apához vasárnap este, és utána maradok. Olyan mindegy. (Utólag kiderült, hogy a vasárnapi munkárét 1,5 szeres fizetés jár. Mert vasárnap. Tök jó. Bár, hogy mi alapján találták ezt ki azt nem tudom, nekem a szombat már ugyanúgy hétvége.)
Eredetileg munka 7-től 3-ig. Órabér.
Ehhez képest úgy vettem észre, hogy kb. már reggel ki volt találva, hogy akkor mi az a terület, amit teljesíteni kell. És ezt húzták úgy, hogy kitöltse az időt. Vagyis nem szakadtunk meg. Nagyon nem. Ha rajtam múlt volna, szerintem délre lazán befejezem az adagot, és mehetünk haza. Pedig én aztán igazán nem voltam a gyorsak között. Eleve, mire rájöttem, hogy melyik is az a rész, amit ki kell húzkodni, hát kellett hozzá idő, hogy belejöjjek. Mondjuk vasárnap már egészen jól ment. Tempósan. Csak akkora meg az idő durrant be. Semmi szél, és 30x fok. Ami a semmi közepén 40-nek tűnik. Por mindenhol, és MELEG. Mert ajánlott volt, a hosszú nadrág és hosszúujjú póló. Mikor meghallottam, csak röhögtem, hogy na persze, majd én, aki tavaszal is topban mászkál, majd a nyár közepén hosszúujjút húzok. Hál istennek apáéknak sikerült meggyőzni, hogy jobb lesz az. A kukoricának van ugyanis egy olyan tulajdonsága, hogy az összes levelére jó bőven tapad virágpor. Vagy kukoricapor. Mittomén. És ez a bőrrel érintkezve jobb esetben csak viszketést, rosszabban kiütést okoz. Meg nem mellesleg a levelek elég rondán össze is vágnak. Szóval TÉNYLEG hosszú ruhában kell menni. Ez van. (Én asszem a rosszabba tartozom, mert nagyon fáj a kezem, plusz piros foltok is tömegesen megjelentek az érintett területen. DE az is lehet, hogy "csak" a melegre vagyok allergiás.)
A társaság teljesen okés volt, nem voltunk túl sokan, így kb. mindenki tudta mindenkiről, hogy ki. Szerencsére Ádám is ott volt (velem), ami lelkileg azért jó megerősítés. DE miért hiszi azt mindeki, hogy ha egy fiú és egy lány együtt mászkál akkor rögtön járnak? Érthetetlen. A tulaj is nagyon kedves, mintha mindenkinek a nagypapája lett volna. (Bár az én papám remélem nem beszélt ennyire rondán.) És ez volt az első hely, ahol nem azt éreztem, hogy az első és legfőbb cél a "kizsákmányolás". Nem. Korrekt hozzáállás, segítséget maximálisan kaptunk, vizet biztosítottak pluszban, és az egészben az a legszebb, hogy a tulaj TÉNYLEG meg volt elégedve. Hogy a felnőttek sem csinálják sokkal gyorsabban. És igazán lelkiismeretes munkát végzünk. Minden sor után fél órás pihenők (jó összvissz mentünk 3-4 sort, de volt, hogy 1 sor 2 óráig tartott) , 1 óra ebédszünet. És hiába indultunk haza már kettőkor, beírták a hármat.
Jó, a munka élvezhetőségét erősen befolyásolja az időjárás, tény és való. Szombaton délig teljesen kellemes volt, mert fújt a szél, és mozgott a levegő. Ezzel szemben vasárnap beállt az egész, és a nap is tűzött. Az esős dagonyázást meg sajnos már nem tudtam kipróbálni. Ejj, hogy én mennyire sajnálom...
UPDATE (2013. június 27.)
Tavaly nyáron az egyik délután csörgött a telefonom, hogy nem lenne-e kedvem dolgozni menni. Jó társaság, magas órabér (viszonyítás kérdése), minden, ami kell. Olyan vonzónak lett feltüntetve az egész, hogy majdhogynem el is felejtettem megkérdezni, pontosan mit is kéne csinálni. "Ja tényleg, ezt el is felejtettem"- nevetgélt zavartan a női hang. Csirkepakolás.
Csirke, pakolás. Úgy ahogy mondom.
Csend. Én hirtelen nem tudtam mit mondani, ő pedig a reakciómra várt.
"Ugye ezek még élni fognak?" - jobb nem jutott eszembe.
Naná. Élnek, virulnak. Csak átköltöznek egy másik tojóházba. Ehhez kell a segítség.
Na mit gondoltok? Elvállaltam. Naná, ha nem tettem volna, most nem írnék róla itt.
Pedig érdemes, mert igen tanulságos volt. Az első és legfőbb konklúzió, hogy ilyet többet soha. Mert valóban éltek a tyúkok, de nem csirkepásztort szándékoztak belőlünk faragni. Tornasor, előre a legmagasabb-ügyesebb, na meg legbátrabb: övé volt a megtiszteltetés, hogy belenyúlhatott a koromsötét ketrecbe, hogy aztán onnan kihalásszon egy-egy példányt a lábainál fogva. Ha összegyűlt három, elindulhatott az adogatás: egészen az átmeneti tárolóig. Tempósan. Utána átvitték őket kamionnal az új házukhoz, ahol meg még az előzőnél is tempósabban kellett beköltöztetni a társaságot. A villámtempó nem vicc, mert minél több időt töltenek összezsúfolva, annál több állat hullik el. És az a borzasztó, hogy így is tetemes kupac gyűlt össze egy autó kiürüléséig.
A másik nem elhanyagolható tényező az állatkák súlya volt. Az a másfél kiló, ami ha önmagában nézzük, még nem olyan vészes, de egyrészről a három egyszerre már háromszor másfél, a 8 óra meg szintén nem 1. Vagy kettő.
A második reggelen már nem tudtam elforgatni a csuklóm.
Szerencsés ember vagyok, mert ez a szenvedés is csak két napig tartott, ugyanis érkezett közben egy olyan határozat, hogy ilyen munkát a kiírttal ellentétben csak 18 év felett lehet végezni. Nem győztem hálát adni, hogy anya hasában maradtam szeptemberig.
Karácsony előtt három nappal megkaptam életem első hostess állását is. Olyan volt, mint egy karácsonyi ajándék.
A békásmegyeri Auchan úgy döntött, hogy az ünnep örömére szervez a dolgozóinak egy kis háromnapos vendéglátást. Az én feladatom az volt, hogy az ottani irodarészlegén kellett a dolgozókat kiszolgálnom étellel, rendben tartani a termet, feltölteni a kiürült üdítőket, tálakat.
Elég lightosan hangzik, nem is állítom, hogy megszakadtam volna a 0-24-es töltöttkáposzta mikrózásban. (Pedig tegyük hozzá, hogy egyszerre három géppel is csináltam.) Olyan apróságok azonban kiderültek menet közben, hogy az elméletileg reggel 9-től este 7-ig, közben 1 órás szünettel meghirdetett munkaidőmet ők folyamatosan képzelik. Persze csak ha nem baj. Nem, nem, ha kifizetik, akkor nem. Úgysem vágytam különösebben arra, hogy az áruház vásárlói tömegében keveregjek egy-egy órát mindennap.
Természetesen itt is volt tanulság (csak hogy lássátok, hogy én mindenből profitálok). Sose válasszatok távoli munkahelyet. Ha nem vagytok rákényszerítve, felejtsétek el. Naponta több, mint 3 órát töltöttem utazással, ami az éjféli fekvésekkel és reggel hatos kelésekkel együtt azt eredményezte, hogy a 2. este úgy értem haza, hogy már konkrétan azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Ilyen állapotban meg másnap kedvesnek és segítőkésznek lenni, igen megerőltető. Viszont összességében azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitív élményekkel távoztam. Mindenki kedves volt, szerettek, és ugyan nem mondom, hogy verekedés alakult volna ki a jelenléti ívem aláírásáért, azért bárki nagyon szívesen alávéste, akinek csak az orra alá nyomtam hazaindulás előtt. És az sem döngölte földbe az egóm, hogy megkérdezték hívhatnak-e, ha máskor is lenne hasonló lehetőség...
Az eddigi leghosszabb, és talán rendszeresnek nevezhető munkám szintén a hostess kategóriában volt feltüntetve, bár én nem nevezném annak. Mert persze, sminkelni kellett, szépen felöltözni, kedvesnek lenni, mosolyogni, odakísérni az embereket a taxijukhoz, ráadásul mindezt a reptéren(!), de a téli nagykabát, fekete munkássapka (ami mindenkinek hülyén áll) és a hólétől súlyos, átázott pamutkesztyű számomra kissé kiemeli abból a kategóriából. És akkor még az alkalmanként 8 órás, nem ritkán mínusz 10 fokban történő álldogállást nem is említem. Mondjuk ez csak az én hibám (meg az időjárásé), kellett nekem télen jelentkezni.
Elmondtam a lényeget? El.
Nem egy álommunka.
Jól fizetett, de egy olyannak, mint én, aki olyan szinten fázik, hogy a szája (és a körmei) matt lilává változnak, a foga pedig hangosan kocog a vacogástól, maga a rémálom. És itt töltöttem minden vasárnapom. Egész télen. Kissé mazohista, de ez nem újdonság, mert már tudom egy ideje, hogy valamilyen perverz okból kifolyólag örömet okoz, ha ilyesféle dolgokkal kínzom magam.
Rájönni, az már fél siker. A végső csepp az a márciusi hétvége volt, amikor a már jó ideje tartó napfényes, meleg idő után még egy utolsóra beköszönt távoztában a tél: esővel, viharos széllel, és 0-hoz közelítő fokokkal. Akkor döntöttem el, hogy oda többet be nem teszem a lábam. Hiszen ha valami ennyire nem jön össze, az egészen biztosan nem véletlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése