Torta eperrel, rebarbarával és tojáshabbal

Vannak utak az ember életében, amiket bármikor végig tudna járni. Csukott szemmel. Amikor annyiszor megtetted már, hogy a lábaid maguktól tudják a helyes irányt, vagy éppen a megállást a lámpánál.
Pont egy ilyen úton tekertem hazafelé, amikor az ábrándozásból felpillantva egy igen érdekes kép tárult a szemem elé. Sötétebb bőrű nő, egyik kezében cigi, másikban gyerek, blúz kigombolva, mellbimbók meg az arcomba meredve. Mert a kölyök éppen szünetett tartott a reggeliben.
Azt hittem rosszul látok. De nem. Ugyan vissza nem fordultam, meg biciklivel voltam (így viszonylag gyorsan történtek az események), nem káprázott a szemem.
A roszullét kerülgetett. Undorítónak tartom az ilyen igénytelen embereket.
Félreértés ne essék, nem a cigányokkal van bajom. Nem. Azokkal a cigányokkal (meg fehérekkel is, persze) van bajom, akik egésznap az utcán lófrálnak, mert luxus dolgozni, akik bejönnek a házunkba és rajtakapom, ahogyan a kabátomban matat, akik miatt át kell mennem az uttest túloldalára, mert nem tudom, hogy melyik pillanatban esnek nekem csapatostul, hátha találnak nálam valami eladhatót.

Ezért tart itt ez a világ, ahol. Miért van az, hogy egyre több helyen látok velem egyidős, vagy alig néhány évvel idősebb lányokat hatalmas hassal vagy már gyerekkel? Miért szül valaki, ha nem tudja felnevelni? Csak azért, hogy több legyen? Minek?????? Ezekből a kölykökből nyilvánvalóan nem lesz SEMMI, csak ők is mennek az utcára, illetve később a hivatalba segélyért.
És kapnak. Naná, a hátrányos helyzetűeket támogatni kell.
De a legnagyobb szégyen az, hogy ezalatt mások hasonló összegekért napi 10-12 órákat dolgoznak.
Valakinek nincs igénye élni? Munkálkodni? Fejlődni? Miért nem lett az ilyen virág?!

Nem tudom hova tenni ezeket a dolgokat.
Mint ahogyan a hajléktalankérdést sem.
Én tényleg nagyon sajnálom őket. És szívesen segítek is nekik: 2 télen keresztül jártam egy szervezettel vacsorát osztani (csak sajnos megromlott a viszony), meg néhanapján 1-1 Fedél Nélkül magazint is vásárolokl. (Bár nálunk ez anya "tisztje".) Az szerdai ételosztások tanulságos élménynek bizonyultak. Sokukat megismertem, és nagyon meg is szerettem őket. Meg ők is engem. Értékes emberek. Nyilván nem a részeges, beszélnisemképes személyekről beszélek, hanem a többiekről. Sokan közülük dolgozóemberek (volt aki a vállalkozását építgette), csak éppen otthonra nem futja. Meg sokszor ételre. Na őket sajnálom.
Aztán van a másik véglet, aki a különböző élelmiszerüzletek előtt áll, és elkéri a kocsidat. Hogy hadd tolja vissza. Ez az, amit nem szeretek. Egyszer beszélgettünk anyával, hogy gyakorlatilag egy fél perces "munkával", 100 forintot keres. Mikor kap ennyit egy dolgozó ember?
Szóval ezeket az embereket én el szoktam küldeni. Illetve nem jutok el odáig, mert alapból nem szoktam kocsit használni. Anya nem. Megbeszéljük, hogy nem fogja odaadni, aztán megsajnálja őket. Hogy nézzek rá, hogy néz ki.
Valóban. Szánalomraméltó. Kék-barna pizsama, bokáján fásli, meg egy elöl már teljesen szétszakadt szandál. Régen talán még lehetett cipőnek nevezni.
Most erre mit mondjak? A szívem megszakad. De ez az élet? Hogy mindenkit lehúzok 100 forinttal? Azért ha kiszámoljuk, hogy 1 nap hány kocsit tol vissza, nem olyan rossz összeg jön ki. Nyilván, túl sok mindenre nem elég (sőt, igazából semmire), de akkor is.
Dolgozni? Hmm? Valamit?
Apa mindig azt mondja, hogy aki akar, az talál munkát.

Az a szomorú, hogy a mostani magyar/világbeli viszonyok mellett, én ezt ennyire kategorikusan nem merném kijelenteni.

Elkalandoztam, bocsánat. Méghozzá jócskán.
Pedig egészen másról akartam írni.
Például arról, hogy milyen hihetetlen, hogy már a legelején tudtam, hogy részt szeretnék venni Ízek és Utazások blogszülinapi "buliján", erre a határidő utolsó napján "csúszok be a célvonalon"? Ejj, régen nem vol jellemző rám ez a hanyagság. Hiszen azonnal tudtam mit szeretnék. Sósat, finomat.
Végül lett ez. Ez is isteni, csak éppen édes. És semmi köze az első elképzeléshez.
Akinek még nincs elege az unalomig ismételt eper-rebarbara párosból mindenképpen próbálja ki, mert valami elképesztően finom kombinációt ad, ahogyan a pici tésztán krémesre sülnek a gyümölcsök.
A tojáshab meg...tojáshab. Laktovegetáriánusok hagyják ki. Mert amúgy tökéletes a süti, a tésztájában alapból nincsen.

És akkor ezúton is nagyon boldog "blogszülinapot" Évi! :)



 Hozzávalók egy 18 cm-es tortához tortácskához:

10 dkg liszt

1 teáskanál szódabikarbóna

3 evőkanál tejföl (20%)

3 evőkanál napraforgóolaj

2 evőkanál cukor

A lisztet, szódabikarbónát, sót és cukrot összeszitáljuk, majd az olaj és tejföl segítségével egy igen lágy, de kézre már nem ragadós tésztát "gyúrunk". Kivajazunk egy 18 cm-es kapcsos tortaformát (a szélét is), és belenyomkodjuk a tésztát, közben ügyelünk rá, hogy a szélére is húzkodjunk egy kisebb peremet.

20 dkg piros rebarbara (tisztítva)

15 dkg eper

2 teáskanál vaníliáscukor

1 csapott evőkanál kristálycukor

2 tojásfehérje

1 evőkanál porcukor

Vizet forralunk egy edényben. 

A rebarbarát 5 centis darabokra vágjuk, majd  a már lobogva forró vízbe 15 másodpercre beleszórjuk, és szűrőkanállal kiszedjük. Jól csepegtessük le. (Érdemes megtörölni óvatosan.)

Keverjük össze a félbe/negyedbe vágott eprekkel, óvatosan forgassuk össze a cukorral, majd töltsük a tortánk közepébe. (Az eredeti recept szerint meg kellett volna szórni piskótamorzsával a gyümölcs alatti tésztát, de én elfelejtettem, és így sem ázott át.)

Előmelegített 175 fokos sütőben 20-25 percig süssük a tésztát.

Ezalatt a fehérjékből verjünk kemény habot (ebből csak egyet írt a könyv, meg nekem is pont 1 megmaradtam volt, de az egy kevés, kettővel szebben lehet dolgozni), a legvégén dolgozzuk bele a porcukrot is.

Az első sütési idő után vegyük ki a tortánkat, kenjük el a tetején a habot (lehet vele játszani, hogy hogyan lesz csapzott), majd még 4-5 percre tegyük vissza, hogy a fehér szín egy aranybarna árnyalatot kapjon.

Forrás: Kis torták és minisütemények