Nominativus, accusativus, genitivus...
Igen-igen, megvolt az 1. nap.
És most tanulok. (Illetve kéne.)
Újra.
Megint.
Intenzíven. (Na jó, ez most még hatalmas túlzás. HIszen csak éppen megismertük néhány tantárgyunk.)
De jó. Nagyon-nagyon jó. A tanárok és az órák is. (A rendszer. Hogy 1 óra az kereken másfél órányi időtartamot takar. Már alsóbb iskolákban is be lehetne vezetni. Nem sokkal barátságosabb azt mondani, hogy 4 órám lesz ma? Költői kérdés.
És furcsának tűnhet, de olyan érzésem van, mintha egész eddig minden így zajlott volna. Amikor belépek a csoporttársak közé, amikor rámosolygok az arcokra. A buszmegálló, a biztonságiőr, az utcák: mintha az életem része lett volna. Évek óta.
Mint ahogyan az "apánál lakás" ténye is.
Megvan mindennek a helye, a módja, a rendszere. Én is tudom, ő is tudja. Együtt alakítjuk a szabályokat. Amikre valljuk be, szükség van. Hiszen semmi sem tud jól=hatékonyan működni anarchiára alapulva. Hogy "majd lesz valahogy".
Persze más, mint otthon. Jobb is, roszabb is. Hiányoznak a világot megváltó beszélgetéseink anyával (illetve telefonon intézzük, de úgy nem az igazi), az esti séták Bodzával, meghallgatni, ahogyan Marci végigszidja a tanári gárdát. A nagyim délutáni telefonhívásai, hogy kell-e valami, meg, hogy elmondja miket tervez csinálni.
De a változás valahol szükségszerű. Muszáj.
És ez így van jól. Mert én is ezt szeretném. Hátrahagyni mindent (persze van kivétel - az erősíti a dolgot), ami odakötött. A régi dolgokat. A stresszt. Bizonyos kapcsolatokat.
Hogy egyszer sikerüljön megtalálni a lelki békém.
Szerencsére van ami nem változik.
Mondjuk, hogy mindig meg tud lepni, hogy rendkívül egyszerű dolgok milyen fantasztikus ízkombinációkat tudnak adni. Csak el kell találni a kombinálást.
Vagy az, hogy mennyire imádok fényképezni. Szinte új ember leszek, ha a kezembe kerül a gép. (Most vasárnap avattam az új fényképezőm, ezután már azokat mutatom. De a különbség "szólás nélkül" is érzékelhető lesz...)
Hozzávalók 1 személyre:
5 dkg tofut háromszögekre vágunk, és elrendezzük egy tányéron. Fél citrom levéből, 3 cm hosszú reszelt gyömbérből és 1 teáskanál olívaolajból öntetet készítünk, amit egyenletesen elosztunk a tofuszeleteken, majd megszórunk 1 kisebb maréknyi durvára darabolt dióval. Hűtőbe tesszük minimum fél órára.
Egy ujjnyi hosszúságú salátacukkinit vékony szeletekre vágunk. 5 teáskanál vizet, 1 teáskanál borecetet, csipetnyi sót és fél csapott mokkáskanálnyi chiliport összekeverünk, leöntjük vele a cukkinikarikákat, és állni hagyjuk.
Összeállítás: Minden hozzávalót óvatosan összeforgatunk, majd sózzuk-borsozzuk, ha szükséges.
Igen-igen, megvolt az 1. nap.
És most tanulok. (Illetve kéne.)
Újra.
Megint.
Intenzíven. (Na jó, ez most még hatalmas túlzás. HIszen csak éppen megismertük néhány tantárgyunk.)
De jó. Nagyon-nagyon jó. A tanárok és az órák is. (A rendszer. Hogy 1 óra az kereken másfél órányi időtartamot takar. Már alsóbb iskolákban is be lehetne vezetni. Nem sokkal barátságosabb azt mondani, hogy 4 órám lesz ma? Költői kérdés.
És nekem elhihetitek, hogy a valóságban mindez hiába jelent nyolcat, nem tűnik annyinak.)
És furcsának tűnhet, de olyan érzésem van, mintha egész eddig minden így zajlott volna. Amikor belépek a csoporttársak közé, amikor rámosolygok az arcokra. A buszmegálló, a biztonságiőr, az utcák: mintha az életem része lett volna. Évek óta.
Mint ahogyan az "apánál lakás" ténye is.
Megvan mindennek a helye, a módja, a rendszere. Én is tudom, ő is tudja. Együtt alakítjuk a szabályokat. Amikre valljuk be, szükség van. Hiszen semmi sem tud jól=hatékonyan működni anarchiára alapulva. Hogy "majd lesz valahogy".
Persze más, mint otthon. Jobb is, roszabb is. Hiányoznak a világot megváltó beszélgetéseink anyával (illetve telefonon intézzük, de úgy nem az igazi), az esti séták Bodzával, meghallgatni, ahogyan Marci végigszidja a tanári gárdát. A nagyim délutáni telefonhívásai, hogy kell-e valami, meg, hogy elmondja miket tervez csinálni.
De a változás valahol szükségszerű. Muszáj.
És ez így van jól. Mert én is ezt szeretném. Hátrahagyni mindent (persze van kivétel - az erősíti a dolgot), ami odakötött. A régi dolgokat. A stresszt. Bizonyos kapcsolatokat.
Hogy egyszer sikerüljön megtalálni a lelki békém.
Szerencsére van ami nem változik.
Mondjuk, hogy mindig meg tud lepni, hogy rendkívül egyszerű dolgok milyen fantasztikus ízkombinációkat tudnak adni. Csak el kell találni a kombinálást.
Vagy az, hogy mennyire imádok fényképezni. Szinte új ember leszek, ha a kezembe kerül a gép. (Most vasárnap avattam az új fényképezőm, ezután már azokat mutatom. De a különbség "szólás nélkül" is érzékelhető lesz...)
Hozzávalók 1 személyre:
Tipikus koreai étel, ami hagyományosan hússal készül, de hogy pontosan mi kerül bele, annak csak a fantáziánk, ízlésünk és készleteink szabnak határt. :)
1 nagy maréknyi borsócsíra
1 nagy maréknyi friss spenót
1 gerezd fokhagyma
1 kisebb sárgarépa
1 sárgahúsú érett őszibarack
gyömbéres-diós tofu (részletesen lent)
chilis marinált cukkiniszeletek (részletesen lent)
1 lágyra sütött tükörtojás
3 dkg vadrizs
Legelőször a vadrizs megfőzésével kezdünk. Kb. 4x-es vízzel felöntjük, és egy csipet sóval együtt feltesszük melegedni. Feltétlenül használjunk fedőt, úgy főzzük puhára (de nem szétfőttre)!!
Egy ujjnyi hosszúságú salátacukkinit vékony szeletekre vágunk. 5 teáskanál vizet, 1 teáskanál borecetet, csipetnyi sót és fél csapott mokkáskanálnyi chiliport összekeverünk, leöntjük vele a cukkinikarikákat, és állni hagyjuk.
A répát vékony csíkokra, a barackot gerezdekre vágjuk.
A spenótot alaposan megmossuk, majd csipetnyi sóval és a reszelt fokhagymával megfonnyasztjuk.
A tükörtojást kockákra vágjuk.
Összeállítás: Minden hozzávalót óvatosan összeforgatunk, majd sózzuk-borsozzuk, ha szükséges.
Recept a Green Kitchen Storiestól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése