2012. november 3.

French toast mézzel karamellizált körtével és pirított dióval


október 30.
Az emberi lélek túlbonyolít.
Egyszerűen így van kitalálva: mindent kategorizál (mint az anatómia), és csoportokba rendez. Próbálja bepasszírozni az új dolgokat a régi, ismert keretek közé, mert ettől érzi magát biztonságban.
Jómagam is ebbe a kategóriába tartozom: állandóan kombinálok.
Irigylem azokat, akik nem agyalnak folyton: hogy hogy volt, hogy lehetett volna, mi miért történt, mi lehetett az oka, hogyan lesz tovább. Állítom, hogy semmire sem jó az egész, csak feleslegesen stresszeli magát az ember. Hagyni kell történni a dolgokat. És átélni.

Az nem volt újdonság számomra, hogy párkapcsolati kérdésekben még az átlagnál is gyengébb vagyok, de most egy, még az eddigieknél is ismeretlenebb terepre tévedtem. Betévedtem?
Inkább sétáltam. Mert pontosan tudtam, hogy mit szeretnék, csak erre a másikat is rá kellett vezetni. Hogy ő is azt szeresse. Persze ehhez értelemszerűen kell egy hasonló "igény", anélkül nem megy. Most megvolt.

Persze az élet az élet, ehhez mérten nem tökéletes. Az elején indultam 5 kérdőjellel, és 2 találkozás után, most nagyjából 50-nél tartok. Már semmiben sem vagyok biztos.
Jelenleg az elsődleges problémakör "a mit akar tőlem", illetve legfőképpen az, hogy vajon csak a szexre hajt-e. Nincs problémám az efféle kapcsolattal sem, nem vagyok az a ragaszkodós típus. Szeretem a szabadságom, a magánéletem, nem tudok mindent megosztani. Azonban elveim is vannak (bőven), tehát az egyéjszakás lány szerepe sem igazán fér bele a lelkivilágomba.
És ebből mi is a lényeg? :) Az, hogy nem vagyok egyszerű eset. De állítom, hogy ebben áll a varázsom. Meg kell fejteni. Dolgozni. Folyamatosan.


Szeretem tudni, hogy mire számíthatok. Mindig.
Nem kezelem jól a meglepetéseket, a váratlan helyzeteket, hirtelen megváltozó programokat, sajnos ilyen tekintetben elég rugalmatlan vagyok. Az a véleményem, hogy mindennel meg lehet barátkozni, csak idő kell hozzá. A fennt említett felállásra ez még fokozottabban is érvényes, hiszen ha tudom mi a keret, ahhoz tartom magam. Megkaptam, hogy "zárt" vagyok. (Mindez abból lett kikövetkeztetve, hogy a könyökömtől felfelé mindig odaszorítom magamhoz a karom.) Meglehet. De nem engedhetem meg magamnak, hogy "oktalanul" beleszeressek valakibe, mert ha esetleg nem jól sülne el a dolog, én sérülök. És ekkor lelki borulásokat pedig egyszerűen nem engedhetek meg magamnak.
Nem vagyok elég stabil.

Persze kérdezhetitek, hogy honnan veszek egyáltalán a csakszexésmássemmi témát. Hála a skatulyázós tulajdonságomnak, a lezajlás után szinte azonnal ízekre szedtem a találkozónkat. Minden mozzanatát. A szavakat, cselekvéseket, pillantásokat. Megpróbáltam a múltbéli hasonló eset tapasztalataival párhuzamot vonni - sajnos van néhány gyanúsabb elem. Persze semmi sem biztos. Sőt. Én erősen a paranoiás fajtából vagyok. Vagy pesszimistából. (Hiszem, hogy az a biztos, ha mindig a legrosszabbra számítok, mert akkor már nem érhet nagy meglepetés.) De könyörgöm, ki tudja eldönteni, hogy vajon azért teszi fel ugyanazt a kérdést, mint egy hete, mert valójában nem is érdekli (illetve érdekelte akkor sem) igazán a válaszom, vagy a feledékenység egészen egyszerűen korral jár?! És vajon az, hogy 3 perc csókolózás után már az ölében csücsülök, és a melltartómmal matat, vajon a túlfűtött szexualitás vagy csak a fantasztikus farizmaim számlájára írható? (A dekoltázsom azért nem is írtam, mert az inkább a lehangoló kategóriába esik.)
 Nehéz, nagyon nehéz. Jó szokásomhoz híven (vagy jobb híján?) gógli barátunkhoz fordultam, aki (meglepő módon) most semmi értelmes válasszal nem tudott szolgálni. Roppant sajnálatos.


november 3.
Ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az az is.
Azonban a tanulságot mindenből le lehet vonni.
1. Eddig mindig másokat hibáztattam bizonyos kudarcokért. Na, most kiderült, hogy ezekben én is bennevagyok. Vastagon.
2. Tökéletesen tisztán látom a helyzeteket. Mint mindig. Szóval ez nem újdonság. Ráadásul még jók a megérzéseim is.
3. Kényszeresen menekülök. Bárminemű komolyabb megnyílás után menetrendszerűen kiábrándulok a másikból. Minden alkalommal.  


Furcsán nézett rám, amikor azt mondtam, hogy szeretek otthon lenni. Leülni, és egy kicsit csak úgy lenni. Nem értette.
Aztán amikor elvitt magához, megvilágosodtam. Azt mindig is tudtam, hogy fontos az otthonosság, meg azt is, hogy ennek sokféle formája van. Csak néhány példát hozva: Fehérváron  az összes bútor kezeletlen fenyő, anya pedig mindent telepakol mécsesekkel, kisangyalokkal. Nem lehet nem szeretni. Pesten a fekete, vörös, és ezüst dominál, amit a kényelem az elegancia ellenére is lágyít. Palinál az összes fal sárga, a falakon mintás szőnyegek. TIsztára, mint egy apró kincsesdoboz. Értitek? Kevés olyan helyen jártam eddig, ahol nem éreztem magam jól, mert tényleg mindenhol van valami különleges.
Ez most azon kevesek egyike. Iszonyúan konzervatív, és ez engem feszélyez. De legalább már értem miért jár el mindig. Itt én sem szívesen töltenék időt.


Pedig a télben szerintem pont az a klassz, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül be lehet kuporodni egy takaróval a radiátor mellé, kezünkben egy bögre forró innivalóval. Ezenkívül egy jó társ(aság), és... nem is kell több.


Hozzávalók 4 személynek:
2 száraz rozskifli
2 nagyobb körte
1 nagy maréknyi pirított, majd durvára vágott dió
2 tojás
2 + 0,5 dl tej
2 evőkanál méz
pici só
fűszerek: vanília, fahéj, szegfűszeg, kardamom, szerecsendió
fél narancs héja
2 evőkanál vaj

A kiflit ujjnyi vastag karikákra vágjuk.
A tojásokat összekeverjük 2 dl felmelegített tejjel, majd hozzáadjuk a fűszereket is, és a másfél evőkanál mézet.
Beáztatjuk a kiflikarikákat: a legjobb egy egész éjszakára.
Másnap reggel a körtekockákat fél evőkanálnyi vajon egy fél evőkanál mézzel megpároljuk.
Kivajazunk egy tűzálló tálat. Belesimítjuk a kiflikarikák felét, megszórjuk a dió felével, majd ráhalmozzuk a körtét. Beborítjuk a maradék kiflivel, és dióval. 
200 fokos sütőben kb. 20 percig sütjük. Az első 10 perc után kivesszük, és 1 evőkanál apró kockákra vágott vajat szórunk a tetejére, ezzel sütjük készre.

Melegen tálaljuk: joghurttal és friss gyümölccsel.


Forrás: Feasting at home


6 megjegyzés:

  1. Olyan jó olvasni ezeket a gondolatokat,ilyenkor kicsit én is elmélyedek magamban.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, ha örülsz :) bár ez nem több, mint a valódi élet. Legalábbis az én életem pontosan ilyen :D

      Törlés
  2. De szép fotók, és milyen finom recept... Amit meg a bevezetőben írsz...háát....én is inkább a kételkedők táborába tartozom, szóval nem baj, hogy zárkózottabb vagy. Szerintem emiatt ne ostorozd magad...a férfiak meg...hááát....elég kiszámíthatóak..:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, én nem ostorozom magam, igazából teljesen elégedett vagyok magammal ^^ (még a rossz tulajdonságaimmal is, bár ez azt hiszem hamar kiderül, ha valaki olvas).
      Kiszámíthatóak? :D Nekem azért tudnak néha meglepetéseket okozni. Bár... tulajdonképpen azokra is számítok... csak mégis szeretném hinni az ellenkezőjét.

      Törlés
  3. Úr Isten! Te pont olyan vagy, mint én! Olyan jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a fajta személyiséggel/egyéniséggel, ami valóban a nem egyszerű kategóriába tartozik (a körülöttem élők nem kis bosszúságára) :D Kár, hogy nem ismerlek személyesen!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hát igen, kár, ezek a találkozások olyan jópofák lennének: mintha saját magaddal ülnél le beszélgetni :)

      Törlés