2012. augusztus 31.

Zabpelyhes joghurtkrém szederrel és eperrel


Panka vagyok, és gyümölcsfüggő.

Ha lenne ilyesféle "csoport" (mint mondjuk az anonim alkoholisták), én tuti jelentkeznék. Mert vannak bizonyos gyümölcsök, amik mondhatni "bekebelező" hatást váltanak ki belőlem.
Mert imádom őket. A színük, az illatuk, a formájuk, egyszerűen mindenüket!!!!
Képes vagyok pukkadásig enni magam. De helytállóbb ha azt mondom: nem vagyok képes nem pukkadásig enni magam belőlük.
Igyekszem mértéket tartani de...általában nem sikerül.
Ilyen bűnös a szilva és a barack.
Minden fajtájuk.


A Blogkóstoló jelenlegi fordulójában Vikvi blogját kaptam, aki ahogy láttam naaagy pitesütő: ha jól láttam 52 szerepel a kínálatában. Meg még sokminden más. Így aztán ciki, hogy csak egy ilyen "primitív" valamit készítettem el, de... De. Most így esett.
Eredetileg egy kombéval szemeztem, de ahhoz bizony kellett volna a tk. lisztem (már elköltözött apához) de még inkább egy nagy adag szénhidrátfogyasztási kedv, (ami nincs). Így jött a b-terv.
Az eredeti recept itt található (nekem se körtém, se banánom nem volt, a cukros dolgok sztornók - reggelire legalábbis biztosan), ez a tippek gyakorlati alkalmazása az én ízlésemhez, (és hűtőtatartalmamhoz) igazítva. (Mielőtt valaki megkérdezné, hogy honnan van ilyenkor eprem, elárulom, hogy a Tescoban egészen szezonális áron árulták egyik nap.)

Igazi nyárbúcsúztató reggeli, azokkal az isteni, gurulós, mézillatú szederszemekkel!




Hozzávalók 1 személynek:
3 evőkanál zabpehely
5 evőkanál sűrű natúr joghurt
1 mokkáskanál vaníliapor
5 szem eper (szép érett!!)
2 maréknyi szeder

Este a zabpelyhet összekeverjük a a joghurttal, vaníliaporral és villával szétnyomkodott eperrel. Betesszük a hűtőbe, és reggelig pihenni hagyjuk.
Ekkor egy tálkába szórjuk a megmosott, leszárazott szedret, ráöntjük a zabos "masszát", és nagy vígan bekanalazzuk.

2012. augusztus 29.

Meglepetésbuli, mert az már annyira jól megy


Imádok szervezkedni.
Ez valószínűleg abból az egyszerű tényből fakad, hogy lételemem, hogy fontosnak érezzem magam.
És ezt ott csillogtatom meg, ahol csak lehetséges.
Ugyan sokszor rosszkor, rossz helyen, de azért tudok "jól is dolgozni".

Specialitásaim a meglepetésbulik.
Eddig hármat főszerveztem, mind jól sikerült. Sőt. Szuper lett.
Mindegyik máshogyan, de az volt. Egyedi, és megismételhetetlen. Persze ez nem rajtam múlt. Vagyis csak kisrészben.
A dolog csodáját a vendégek és persze az ünnepelt adja.
Számomra fantasztikus látni, mennyire meg tud hatni valakit egy ilyen kis dolog.



Ő az anyukám.
Gyönyörű, nem? Ragyog, mert szerelmes. Szerelmes valakibe, akit azt hiszem teljes joggal nevezhetünk családtagnak. Aki szeret minket, és törődik velünk.

Köszönöm Pali. Mindent.


A menüt közösen raktuk össze, ezúton is hálásan köszönöm mindenkinek a segítséget. Zsuszi készített fogpiszkálóra tűzdelt szőlő-sajt-paradicsom nyársakat, Fofi szilváslepényt sütött. Csilla hatalmas hűtőtáskával érkezett: benne hatalmas adagnyi pácolt hús. Éva saslikot csinált, iszonyú aranyos volt, rám gondolva még egy vegetáriánus is lapult különcsomagolva.

Jómagam a legfelső képen látható mogyorós illetve mákos túrógolyókat gömbölygettem (nagyon jó cucc, a belsejük 1-1 szem szőlőt rejt), illetve sütöttem egy naagyon-sajtos pogácsát.


Nagyon-sajtospogácsa: 
30 dkg +3,5 evőkanál liszt
20 dkg vaj
20 dkg reszelt gouda 
7,5 dkg márványsajt
10 dkg juhtúró
1 csomag porélesztő
fél dl langyos tej
csipetnyi cukor


A langyos tejbe beleszórjuk az élesztőt, cukrot és fél evőkanál lisztet, összekeverjük, majd letakarva megvárjuk, hogy felfusson.
Ezalatt a lisztben elmorzsoljuk a vajat, majd hozzáadjuk a juhtúrót, márványsajtot és a gouda felét. FOntos, hogy csak akkor kezdjük el össegyúrni, amikor már az élesztő is benne van.
Letakarva, meleg helyen kb. 1 óráig kelesztjük.
Ha már szépen megnőtt, újra átgyurmázzuk, ujjnyi vastagra nyújtjuk, és szaggatóval kis köröket vágunk belőle. A tetejét megkenjük egy pici vízzel, megszórjuk jó bőven a maradék goudával, és 185 fokra előmelegített sütőben készre sütjük. 

           ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A helyszíni munkákat (grillezés) kisöcsém és Pali végezték - volt pillanat, amikor azt hittem kigyullad a kert -, így nekünk csajoknak csak a pletyizés maradt. Hmm, elég kényelmes...


És íme a torta. Mert volt torta is, természetesen. (Majd pont én ne csinálnék! Már a jelenlétem is egyenlő egy tortával...)
Szépen felkészültem a szokásos dobosprojektre (az első itt, a legutóbbi pedig itt), mikor 3 nappal a buli előtt anya odaállt elém, hogy úgy gondolja, most nem dobost szeretne, hanem egy nagyon tömény, kívül-belül marcipános valamit. Csokival.
Hoppá. Szeretem a kreatív dolgokat, de... azt is nagyon szeretem, ha úgy történnek a dolgok, ahogyan eltervezem. MOst sem a belső tartalommal volt a probléma. Hanem a borítással. Mert egy hófehér külső felület díszítésért kiált. Mit kiált, egyenesen üvölt.
Azonban ez rengeteg idő. Talán nem is maga az elkészítés, hanem mire kitalálom, hogy mit is szeretnék pontosan ott látni.


Végül ilyen lett. Már töbször eszembe jutott, hogy milyen vicces lenne egy olyan tortát csinálni, amire mindent ráteszek, amit az ünnepelt szeret. Vagy valamiért fontos neki. Képek, pillanatok, emlékek. Ez valami olyasmi.
És mivel a képeket csak kézzel festettem rá, olyan sokáig nem is tartott.

A tészta a jól bevált nagyonkakaós piskóta. Ezt vágtam 5 lapba, és töltöttem meg kávés-csokikrémmel, és marcipánnal. A krém minden rétegben szerepel, marcipán alatt és fölött is, persze vékonyabban, mint ahol önállóan szerepel.
Népszerű volt. 


Kávés csokikrém:
2 nagy tojás
3 evőkanál porcukor
4 evőkanál liszt
10 dkg étcsokoládé (min 60 %)
2 evőkanál kávélikőr
3 nagy evőkanál "tejszínföl"
15 dkg vaj

A tojásokat a cukorral habosra keverjük, majd a lisztet is hozzáadva gőzfürdőben folyamatosan keverve besűrítjük. Ha már elég forró, beletördeljük a csokit is, és addig maceráljuk habverővel, míg fel nem olvad. Ekkor lehúzzuk a tűzről,és hagyjuk kihűlni.
A vajat és a tejszínfölt (nincs rá jobb meghatározás, mert habtejszínt akartam felverni, de a dobozt felnyitva konstatáltam, hogy egy része vízszerű, a másik meg sűrű, kanalazható krém) krémesre keverjük, majd beledolgozzuk a kihűlt krémet. Hűtőben tároljuk.


Így töltöttük együtt a délutánt. Nem mondom, hogy jövőre (túl gyakran nem poén), de talán 3 év múlva ismét itt találkozunk.
Együtt.
Egy dobostorta* társaságában. Hacsak anya ki nem talál megint valami újat.


*Azért azt érdemes megjegyezni, hogy közfelháborodást váltott ki, mikor kiderült, hogy nem a szokásos kis karamelltetejű barátunkat fogják az asztalon látni. Némileg azért remélem kárpótolta őket ez a marcipánkupac, de ígérem, sort kerítünk egy dobostortapartyra is!

UI: Az emberes képekért hatalmas köszönet Fofinak, aki számomra innentől már csak művészkisasszony marad.

2012. augusztus 27.

Hétfői Hangulatok: orvos és körömlakk


Na, ezt a napot egyáltalán nem így terveztem. Azt megreggelizem, intézek magamnak egy kis receptfelírást, majd szép nyugiban nekiállok főzőcskézni, és elmegyek a kutyával piknikezni a "közeli" tóhoz.
A kinti ebéd már felkeléskor egyértelműen törlődött, hála a brutális szélnek. Ez kicsit visszavett a lelkesedésemből, de azért igyekeztem.
Orvoshoz mostanában elég sokat járok, ugyanis iszonyúan hullik a hajam. Brutálisan. És az a legborzasztóbb, hogy most már látszik. Nagyon. Vagy 4x ennyi volt.
Szóval most kivizsgálás alatt állok. Az előző vérképemből kiderült, hogy egy kis vaspótlás nem ártana - szedem is szorgalmasan, egy szem folsav és C-vitamin társaságában. A várva várt hatás azonban elmaradt. Jó, nagyon tetszik, hogy a körmöm 2x olyan gyorsan nő meg nem töredezik, de mondjuk a hajam semmit sem változott. Sőt. Szerintem egyre rosszabb.

Így ha már úgyis arra jártam vasat feliratni (tudjátok milyen hamar megeszek egy dobozzal?!), gondoltam kampányolok egy kicsit a másfajta megközelítésért. Sikerült: 4 féle beutalóval távoztam. Sajnos a nőgyógyászat úgy elhúzódott (üldögéltem vagy 2 órát), hogy a vérvételisek negyed órával előttem lehúzták a rolót. Így az holnapra csúszott.
Hurrá, kelhetek hatkor.


Aminek tulajdonképpen semmi értelme.Mert áltatgathatom magam, hogy biztos valami rajtam kívülálló ok miatt van az egész, de a lelkem legmélyén tudom, hogy nem. Tökegyszerű a válasz.
Összefügg a súlyommal. Ugyanis egy bizonyos pont alatt szépen elmaradoznak a női működések, ezáltal hormonálisan borul a rendszer, és itt a baj. Jelenleg a hajhullás.
Akár azt is mondhatnánk, hogy ismerős a helyzet. Hogy visszaestem, és "ebből megint kórház lesz". De nem. Mert ez most már egészen más.
Nem "nélkülözök". Nem koplalok. Sokszor, sokfélét eszem. Minden "tápanyagcsoprtból. Csak ésszel.
Mozgok. Mert kell. Szükségem van rá.
Igyekszem a gondolkodásmódomon változtatni, ami kihat az étkezésemre is. Pozitívan.
Jól érzem magam. A külalakbeli elfogadással még mindig vannak problémák, de... minden nem lehet tökéletes. És félek, hogy ez nem is lesz az soha. Mert nem tudok elszakadni ezektől a fusztrációimtól.
De most egészen jó. Sőt.
Azt is mondhatom, hogy kiegyensúlyozott vagyok. Annyira, mint még talán soha. Vagy iszonyú régen.


Hol itt a baj? - lehetne kérdezni. Nekem sehol. Csak a jelek szerint ez mégsem olyan szuper.
És hiáb tudom a megoldást, várok. Várom, hogy valaki kimondja. Mert magamtól nem megy. De úgy sem fog.
Úgyhogy inkább azt várom, hogy valaki adjon valamit. Valamit, amit beveszek, és hiphopp minden helyrejön. (Leendő orvostanhallgatóként csak gratulálni tudok magamnak, mert ugye a kívülről bevitt hormonok leállítják a saját termelést, így ha abbahagyja a szedést az illető, jó ideig, vagy rosszabb esetben egyáltalán nem indul újra a saját gyártás. Éljen az emeltbioszérettségi.)
Na jó, nem. Nem vagyok az a gyógyszeres típus. Sőt. Kifejezetten ellenzem. Hiszek abban, hogy az étel az maga az élet. Az vagy, amit megeszel. Tehát táplálkozz helyesen. És én azt teszem, Vagyis nagyon igyekszem. Akkor meg miért...?


Ezek után az ebédfőzés is elmaradt, csak egy zöldborsós kencét volt erőm összeturmixolni. Hogy én mennyire szeretem a borsót! Valami isteni! Jó sok kaporral... (valamikor tervezek egy sokpástétomos posztot, majd ezt is odabiggyesztem)

Dinnyéztünk is, de sajnos igaz a hír: már nem finomak a dinnyék. Édesnek édes, de... valahogyan nem az igazi. (Pedig nem akartam elhinni amikor a zöldséges mondta - náluk elfogyott, így mentünk máshova - azt hittem csak ránk akarja tukmálni az áruját.)
:D Azért még párat biztosan elpuszítok, nagyobb függő vagyok én ennél. Hiszen így is majdnem egy teljes évet kell várni, hogy újra legyen!!!


És az olvasás sem maradhatott el. (Pedig a várakozás alatt is végig ezzel igyekeztem elfoglalni magam.)Számomra volt a legfurcsább konstatálni, hogy mennyire rákaptam.
Pedig nem köt le. De azért néha jó. Mostanában. Túl sok a szabadidőm, na.
És a Schaffer Erzsébet könyvek pedig igen jók. Anyának hála megvan az összes.

2012. augusztus 25.

"Ahol minden elkezdődik..."

Ez a mondat állt öles betűkkel a honlap tetején.


Akkor még nem értettem. Sőt.
Igencsak nagy erőfeszítésbe telt, hogy elmenjek. Illetve, hogy eldöntsem, hogy elmegyek. Mert tudjátok, van az a bizonyos határ, az igen és nem mező között. Na itt ingáztam. Szerettem volna elmenni, de volt bennem egy félsz, hogy vagyok-e elég "erős" ahhoz, hogy megtegyem. Hogy jól tudom-e majd magam érezni.
Nehéz kérdés volt. Egyik nap így keltem, másik nap úgy. A határidő azonban véges volt. Anyuék meggyőztek, hogy el kell menni, nem szabad kihagyni, így megírtam a jelentkezési levelet, postára is adtam. 3 nap múlva pedig csöngetett a postás. A saját magam által írt levéllel. Most lehet kérdezni, hogy de hát hogyan!?
A válasz egyszerű: modern gyerek vagyok, levelet szerintem életemben talán egyszer adtam fel. A vicc az, hogy ezt pontosan tudtam, így nem bíztam a véletlenre: szépen bepöttyintettem a gógliba, hogy levélminta, és az ott legszimpatikusabb kép alapján dekoráltam ki a borítékot. Sajnos azt azonban elfelejtettem megnézni, hogy abban az esetben ki küldte kinek (eszembe sem jutott), így az 50 % esély, miszerint jó helyre írom a feladót és címzettet, jelen helyzetben nem teljesült. Kár. Pedig már a feladásnál hullattam pár könnycseppet a bélyeg ára miatt. (Basszus, régen 20 meg 50 forint volt egy bélyeg, ma pedig több, mint 100!!!)

De mindegy. Mivel abban az időszakban inkább a magába zárkózó énem került előtérbe, úgy gondoltam, hogy ez egy jel, amit az ember jobb, ha figyelembe vesz, így inkább nem megyek.
Itthon ez a tény okozott némi összezörrenést. Igen-igen, mi kissé furcsa család vagyunk, általában azon megy a vita, hogy miért nem járok eleget társaságba, miért nem szocializálódom jobban. Apától megkaptam, hogy ebben a pillanatban tettem tönkre a következő 4 évem. Lehet. És? Az én életem. Úgy teszem tönkre ahogyan csak szeretném. (durcás kisgyerek fíling)

Aztán megtörtént a csoda: kaptam egy e-mailt, amiben az állt, hogy bekerültem a vegetáriánus fesztivál receptversenyébe, vasárnap lesz a "megmérettetés". Ami egybeesett a tábor utolsó napjával. Tehát már ha akartam volna, se tudtam volna végig maradni. Sőt. Pénteken mindenképpen haza kellett jutnom.
Most vagy soha. Megragadtam a telefont, és felhívtam az egyik gólyatábori vezetőt. Ha van hely, elmegyek.
És volt. A pénteki eljövetelen sem problémáztak, sőt, a vegetáriánus menü hallatán sem szaladt el sikítva senki.

És ez erőt adott. Meg az is, hogy ismét úgy érezhettem, az én kezemben van az irányítás. Hogy nem korlátoz senki.


Kedd reggel találkoztunk a Kerengőben. Azt tudtam, hogy nagyszabású a dolog, de ennyi emberre még én sem számítottam. Több, mint ezren voltunk.
Ennek ellenére (vagy éppen ezért) az egész tábor iszonyúan jólszervezett volt. Minden a helyén volt, mindenki tudta a dolgát.
Összehasonlítási alapom nincsen, de a hallottak alapján magasan felülmúlta a legtöbb gólyatábor színvonalát. Volt minden.

Móka és kacagás,
hülyeség dögivel (erősen túllépve az ezirányú napi befogadóképpeségem -  így hülyébben lepusztultabb aggyal jöttem haza, mint bárhonnan)
néminemű alkohol,
buli,
és pörgés ezerrel.
Az instruktoraink gondoskodtak róla, hogy egy percre se laposodjon el a hangulat, de mindezt egyáltalán nem sértő vagy megalázó módon, mint ahogyan azt lehet hallani egyes helyekről.
Már aznap úgy hívtam fel anyát és apát (én mindig mindenkinek beszámolok külön-külön), hogy van egy barátom. És tényleg így éreztem. Illetve érzem. Mert Lilla tündéri. Annyira aranyos, és nyitott, hogy az valami fantasztikus.KIcsit olyan érzés,mint mikor megtalálod a tökéletes pasit. Megvan benne minden amit szeretek, és jól kiegészítjük egymást. Talán azért, mert mindketten ugyanazt kerestük.
De tartottak fórumnapot is, ahol találkoztunk az egyetem dékánjával, rektorával (nem tudom melyik ki, és azt sem, hogy mi köztük a különbség), illetve a jövendőbeli tanárainkkal. Meséltek érdekeset, kevésbé érdekeset ám hasznosat, illetve jó pár félreértés letisztázódott bennem - aminek örülök, később még nagyobb koppanás lett volna.
Szóval csak hálás lehetek/lehetünk. A fáradhatatlan felsőbbéveseknek, a szervezőknek, a konyhának. Mert igen, az is kijelenthető, hogy eddigi életem során itt kaptam a legjobb vega ellátást. Nem ám natúr köretet dupla adag savanyúsággal, olyan ebédet rittyentettek, hogy még most is összefut a nyál a számban ha rágondolok.



Most, újra itthon, azt kell, hogy mondjam: a lehető legjobb döntés volt.
Mert valóban itt kezdődik el minden.

2012. augusztus 21.

Hétfői hangulatok: Beköltözés - tüzijáték


Eddig azt hittem, apa nem a gyors megoldások híve, azonban a mai nap erre erősen rácáfolt. Vasárnap este elindultunk ágyat nézni az IKEÁBA (biztos voltam benne, hogy nem vásárolunk semmit, hanem még megnézzük x helyen, hogy biztosan a legjobbat válasszuk), meg is találtuk a tökéletes darabot. Pont volt belőle egy a Fynd részlegen. Mindössze 2 bökkenő volt csak, az egyik, hogy össze volt rakva, a másik pedig, hogy zárás előtt voltunk 10 perccel. És ezeknél a bútoroknál az a mottó, hogy vidd ahogyan akarod. Szerszámot adnak, segítséget nem.


Így esett a nagy eset, hogy 21:57-kor távoztunk a pénztártól, 10 órakor pedig apa elkezdte szétcsavarozni. Kicsit meggyorsítottam a dolgot egy rossz mozdulattal, ennek következtében az ágy lapjaira esett. Negyed 11-kor kiraktak minket a parkolóba, hogy akkor zárnának. Egy teljes egészben lévő ágykerettel. Hozzátenném, egyedül a biztonságiőr volt az, aki segített bármit is, a többiek a legnagyobb lelki nyugalommal végignézték, ahogyan fulladozva kihúzkodjuk az alkatrészeket. Bunkók.
Sok-sok-sok legózás után 11 órára sikerült begyömöszölni az autóba. Bár apa azóta is azt emlegeti, hogy ha nincs nála csavarhúzó, máig is ott állnánk.
Én csak ámultam és bámultam. Erre sohasem lettem volna képes. (Meg kedvem sem lett volna szétszedni, aztán otthon újra összerakni, inkább kérek egy házhozszállítást. És akkor ugyanott tartanék, mintha eredeti áron vásároltam volna.)


Hazaérve összeraktuk (hosszú éjszaka volt), aztán másnap reggel elkezdtünk neki helyet csinálni. Vagyis lakást átalakítani.
Apa vezényletével.
"Before képet" sajnos elfelejtettem készíteni, pedig úgy lenne az igazán érdekes, mert így csak viszonylag csekély számú ember számára érzékelhető a változás mértéke. De higyjétek el, hatalmas.
És takarítottunk is. Mindent, alaposan. (Hiszen ha az ember átalakít, akkor közben egyszerűen illik.) A porszívónak például egészen új funkcióit sikerült felfedezni.
Szóval csillog minden. Szerintem ennyire tiszta csak akkor volt, amikor apa beköltözött.


 Ebéd után sütizünk is (apa szombaton esküvőn volt), és rá kellett jönnöm, hogy elveim ellenére menthetetlenül imádom ezeket a "magyaros" dolgokat, mint a zserbó vagy a mézes krémes. Isteni finomak.
(Bár ezek közül a kedvencem a bal felső sarokban látható málnás-túrós-tejbegrízes valami lett.)
Mellesleg az ország tortáját is megkóstoltuk, de nekem nem volt nagy durranás. Finom-finom, de egy egyszerű máktorta. Édes. Az almakrém eléggé ott van, de a vanília kegyetlenül jellegtelen. Egészen konkrétan semmi íze sincsen.


Este pedig, elmentünk biciklizni, majd összekötve a kellemest a hasznossal, beugrottunk a tüzijátékra is. Na jó, csak és kizárólag azért pattantunk nyeregbe, hogy odajussunk. Hát, hiba volt.
Az én hibám.
Pedig pontosan tudtam, hogy hányadán állok ezzel a biciklivel. A biciklivel. Egy 25 éves orosz darab. Majdnem old timer.
Apa mindig elmondja, hogy nem szabad szidni, sok mindenkit kiszolgált már. Na igen. Én meg azt mondom, hogy attól, hogy valaminek van 2 kereke és gurul, még nem kell biciklinek hívni. Mert ha ez a bicikli (és a biciklizés), akkor köszönöm nem kérek belőle.
Meg is kértem (apát), hogy többet ne engedjen felszállni rá. Már túl sokszor bebizonyosodott, hogy senkinek sem jó az, ha az "idegroncs" állapotba kerülök.


Azért az ünnepi műsort megnéztük.
Szép volt, bár nem rajongok ezekért a dolgokért. (Ugyan a toplistámon jelentősen előrébb áll, mint a gyűlölt állatkert és cirkusz.)
Fényképezni meg képtelen vagyok őket.

2012. augusztus 16.

Ipod torta

Beléptem a kapun. Szokás szerint odaköszöntem a fülkéjükben ücsörgő őröknek, majd az udvaron keresztülhaladva szemrevételeztem az erkélyt. Ahogy mindig is szoktam.
Pedig sohasem változik. Soha.
Elsétáltam egy csapat viháncoló kisgyerek mellett, odaintettem egy padon üldögélő bácsinak. Csak mert olyan kedvesen rámmosolygott.
És arra gondoltam, hogy milyen jó is ez. A környezet. Olyan békés, de számomra mégis...ünnepi. Talán mert annyira keveset vagyok itt.

És akkor belémhasított a gondolat.

Befejeztem a gimit. 
Egyetemista vagyok leszek. 
Itt fogok iskolába járni, tehát...már nem csak vendégként jövök ide.
Itt fogok lakni. Már nincs egy hónap sem.


Torta azonban most van. Illetve volt, ma pusziltam be az utolsó 2 szeletet...

Mert ez egy különleges darab volt, a szó minden értelmében. Anya és lánya összefogtak, majd szövetséget kötöttek a legkisebb családtag jókedvéért.
Na jó, ennél prózaibb a történet: a 3 napos csehországi fagyoskodás után semmi erőm/időm nem volt, így anya előzetesen megsütötte a piskótát, kikeverte a krémet, nekem pedig nem volt más dolgom, mint betölteni, és felcicomázni.
A külsőt öcsikém álmodta meg, legújabb (és legkedvencebb) játékszere után. Csak az fekete. És majdnem 2x ennyi ikon van rajta.

Nekem azonban ennyi is elég volt. Pepecseltem eleget a festegetésükkel, formázásukkal, méricskéléssel, hiszen egy ilyen "valós" alanynak nem lehet csak úgy nekiállni szabadkézzel! Ide volnalzó kell kéremszépen. Meg méricskélés. Úgy az igazi.


De mi a valódi kuriózum?
Az ízek.
A csokikrém.
A piskóta.
De inkább a krém.
Vagyis... a kettő együtt.


Nálunk ez A hagyomány.
Egy biztos pont.
Ha szülinapra/névnapra anya süt, akkor ez lesz.
Amióta az eszemet tudom.


A piskótát nem részletezném, egy egyszerű 4 tojás, 10 dkg cukor, 8 dkg liszt felhasználásával készült darab. Semmi extra.



A krém azonban megér egy kis pötyögést. Mert ez az én anyukám csokikréme.

Csokikrém:
2 dl tejben csomómentesen elkeverünk 3 evőkanál lisztet, majd folyamatos kevergetés mellett elkezdjük besűríteni.
Közben 1 csomag vaníliáscukrot/1 csapott evőkanál vaníliaport elkeverünk 1 dl hideg tejben, majd óvatosan belecsorgatjuk a sűrűsödő tejes-lisztes masszába. Hagyjuk kihűlni.
15 dkg vajat, 20 dkg porcukrot és 2 nagy evőkanál kakaóport habosra keverünk, beleadagoljuk az előzetesen elkészített besamelt, és bevonjuk vele a tortát.

2012. augusztus 13.

Hétfői hangulatok: hazatérés Cesky Krumlovból

Van valami hihetetlenül otthonos abban, ha reggel ez a látvány fogad amikor kinyitod a szemed. Összebújva, mint 3 kiskutya. Beszuszogtuk a sátrat, így még a kinti 8-9 fok is teljesen elviselhető lett. Kár, hogy a leheletünk a 8-órás reggelinél is látszott. Meg hogy utána egy szál szandiban kellett mászkálni. És 15 foknál nem volt több.

 Azt hittem bírom a monotonítást, de mégsem.
Ezt az összeállítást most egy jó ideig nem kívánom látni... főtt ételt a testemnek! A zacskós nápolyikat meg dugjátok el, mert az utóbbi 2 napban annyit ettem belőle (meg úgy ámblokk édességből), amennyit normális ember egy fél év alatt... mozgás meg szinte nulla: az evezés nekem nem egy nagy sport.  
Szóval holnaptól ledolgozás.


Városnézés is volt bőven, kultúra nagykanállal.
Amúgy Csehország szép. Kifejezetten. Nagyon zöld, és nagyon kisváros.
De azért mindig megállapítom: ez a fajta "turistáskodás" nem nekem való.


Mint ahogyan a hosszú autóút sem.
Végig rosszul vagyok, aludni nem tudok, csak szenvedek csukott szemmel.Pedig egy ideig úgy tűnt kinőttem...
Most nem kispályáztunk, egybe lenyomtuk az 5 órát. Persze azért előtte még le kellett ülni egy folyóparti ebéddel összekötött pihenésre. Meg tankolni. Hiszen ott úgyis olcsóbb a benzin.

2012. augusztus 10.

170 km? Miért ne.

Imádok biciklizni.
Az azonban kijelenthető, hogy idáig, nagyobb lélegzetvételű túrán nem voltam még. Mert sokat biciklizek, de az a napi 50-es adagokból jön össze.
A Balatonkör...hű, régi vágyam. Na jó, tavaly nyár végén jutott eszembe, meg most nyár elején. De ez már megvalósítást követelt. Nekiálltam tervezni: lehetőleg úgy kéne intézni, hogy sátorra ne legyen szükség, ki akarja azt végig cipelni?! Nézegettem szállásokat, de elég elkeserítő a helyzet, 5-6000 Ft/fő/éjszaka alatt nem nagyon lehet megúszni, hacsak nem egy vizilabdacsapatnyi létszámmal megy az ember. Nekünk (szerencsére) csak 1 "alvóhelyre" lett volna szükségünk, méghozzá a Badacsony környékén. Nem találtam. A végén már a kempinggel is kiegyeztem volna, de az meg ott nem nagyon divat. Vagy ha mégis, a neten nem hirdetik magukat.

Újra nekiálltam számolni. Akarattya-Zamárdi 30 km. Akarattya-Fűzfő 15. Közötte meg van...cirka 170. Hmm, hmm. Tulajdonképpen...nem is olyan sok az. Mintha 3x egymás után letekrném a szokásos kis napi körömet. Meg még egy kicsit.
A gondolat egyre inkább erősödött, kitálaltam a fiúknak is, és mivel nem jött ellenkező válasz, ennyiben maradtunk. Á. néha elhintette ugyan, hogy "erre azért nagyon rá kell gyúrni", meg "elég húzós lesz", de semmi komolyabb.


Úgyhogy lenyomtuk.
3 részletben, de gyakorlatilag, szinte mégis egyben. (A 30 és a 15 km is nudli, még egybevéve is.)
A tanulság: 170 km nagyon-nagyon sok. Nem is feltétlenül fizikai értelemben (bár már úgy sem a laza kategória), sokkal inkább mentálisan. Hogy egész nap csak tekersz. Tekersz, és tekersz. A táj ugyan változik, de alapvetően halál monoton az egész.
Mi elindultunk 7.50-kor, az elős megálló Fonyódon volt 9.30-kor, ahol megreggeliztünk. Egy laza kis bemelegítésnek tűnt, hiába mentünk 32 km-t.
Utána Keszthely. 70. Pedálcsere, laza kis fagyi, egy kis megérdemelt ücsörgés a mólón. Itt Á. előirányozta, hogy akkor a következő megálló Füred, ott ebédelünk. P-vel végig ezzel szivattuk szegényt.
Egészen 100 km-ig nem volt semmi probléma. Utána kezdődtek a gondok. A megállások egyre szaporodtak, és senkinek sem volt kedve elindulni. Volt, hogy egyszerűen megáltunk egy kereszteződésnél, és figyeltük, ahogyan mások biciklznek. Meg minden adandó alkalommal számolgattuk, még vajon hány km lehet Fűzfőig. Mert térképet nem nagyon találtunk.
Zánkára érve azt hittük már jó nyomon vagyunk. Vagy legalábbis forrón. Aztán kiderült, hogy közel sem. Ugyanis Füred félúton van közte és Fűzfő között, és ez 2x 25 km-t jelent. Este 6-kor.
Totál off, magamat így jellemezném. A fenekem a bicikliülést kívánta a legkevésbé. És erre még ennyi van hátra?!
Így csaltunk. Eldöntöttük, ha Füredre érünk, ott újratanácskozzuk a dolgokat, és legrosszabb esetben vonatra szállunk. Nos, ez az újratanácskozás a 25 km alatt vagy 5x lezajlott, és mindannyiszor megegyeztünk sűrű bólogatások közepette, hogy igen-igen onnan már vonat.
És milyen jól tettük. 7 óra 52-re sikerült a vasutat megtalálni (mivel szerencsésen a város túlsó végére rejtették), és 8.10-kor ment a vonat. Tökéletes. Az első megerősítés akkor jött, mikor a felszállás után 8 perc múlva koromsötét volt a kinti táj, a végső, de legbiztosabb pedig akkor, amikor jó fél órás utazás után is kitartóan idegen állomásnevek villantak fel.
Láttam, hogy Á. aggódott egy picit a maximalista lelkivilágom után, de teljesen felesleges volt. 170 helyett csak 155? Asszem kibírom.
Túlteljesítettem magam minden szempontból.


De összegezve nagyon-nagyon jó volt. Élmény, nagybetűkkel.
Első este lesétáltunk fürdeni a tóhoz. Álltam a féltérdig érő vízben, a bőrömön táncot jártak a bársonyos napsugarak, körülöttem a 2 fiú valami úszásimitálást próbálgatva poénkodott. Hirtelen azt kívántam, bár sose érne véget.  
Egyszerűen volt.

Pedig féltem elindulni. Hasonló, bár szerencsére nem teljesen ugyanolyan helyzet állt elő, mint anno a síelésnél. Csak a szereposztás volt más.

A túra előtti éjszaka nem tudtam aludni. Előtte találkoztam Á-val, és azt hittem úgy éreztem vége. Nekünk van végünk. Mert mégiscsak igaz, hogy azért tudtunk olyan jóban lenni, mert akart tőlem valamit. Feküdtem az ágyban, és járt az agyam. Akkor azt mondtam, annál a helyzetnél nem lehet rosszabb. Lehet bebizonyosodik, hogy mégis...?
Arra gondoltam, hogy szeretem. Szeretem azt, amilyen. Szeretek vele lenni, mert ad valamit hozzám, amitől jobb leszek. Ennyi.
Aztán eszembe jutott mit szokott anya mindig mondani. "Akit szeretsz, azt elengeded. Az az igazi szeretet."
Én szeretem. És ha neki így jó, akkor a legjobb ami tehetek, hogy tiszteletben tartom a döntését. Hiszen nekem is az a jó, ha ő boldog.
Elég nagylány vagyok már.


Az együtt töltött napok azonban tanulságosak voltak.
Amikor ott voltunk a nagymamájánál, egy kicsit bepillanthattunk a gyerekkorába. Vagy a lelkébe? Nem is tudom. De mesélt. Megmutatta. Magától. Megkaptam azt a nyitottságot, amit az együtt töltött idő alatt úgy hiányoltam.

És kiderült, továbbra is van "mi".
Most erre mit mondjak? Köszönöm. Köszönöm, hogy nem kellett egy szuper embert elveszítenem butaságok miatt. Egy barátot.

P. pedig tök aranyos. Eddig nem nagyon ismertem (még most sem merném állítani, hogy igen), de mindenképpen ígéretes játékos. :D


Egy ismétlés majd remélem befigyel srácok! :)

2012. augusztus 8.

Sült paradicsomos fordított pite

Avagy a "szuperszendvics". (A balatoni első vacsinkon kóstolták a fiúk, és állításuk szerint nem volt rossz. Hmm, még ilyent sem mondtak soha a tortáimon/sütiken kívül bármire. De Á. kezdte el így hívni, miutána könnyebb szállíthatóság érdekében a paradicsomos részével össze kellett fordítanom.)
Vagy nevezhetném tarte tatinnak is, de nem teszem, mert ugyan alul van a teteje, de karamelles rétegnek se híre se hamva, mivel nem voltam hajlandó megdobni az amúgy is isteni ízű (és színű) picuri paradicsomokat és az étel kalóriatartalmát mindenféle extra adag cukrokkal.


De ami biztos: a színes külső mindent elmond, a belseje sem takar sokkal többet.
Csak egy kis paradicsompürét.
Meg tökmagot.
És egy uborkás tésztát.


Elkészítés: 
Végy egy tetszőleges/kedvenc pitetésztát. 

Tekintve, hogy nekem ilyen nincs, jobb híján összedobtam egyet a kezem ügyébe akadó dolgokból. Meglepően jó lett.

Tettem bele 10 dkg hideg tk. lisztet, 3 púpos teáskanál hideg pálmazsírt, 2 csipet sót, 1 teáskanál szódabikarbónát, és egy 10 cm hosszú hideg kígyóuborkát lereszelve. Ezt gyorsan összegyurmáztam, hűtőbe tettem.

Fogj egy  18 centis kapcsos tortaformát, és béleld ki csak az alját sütőpapírral.
Ezután moss meg (és töröld meg jól) 25 dkg apró szemű koktélparadicsomot (fontos, hogy tényleg jó íze legyen, mert EZ az, amidominál), rendezd el a forma aljában úgy, hogy minél kevesebb hely maradjon közöttük. Locsold meg olívaolajjal, szórd meg nagyszemű sóval, fehérborssal és őrölt fehér mustármaggal.

Tedd 240 fokos sütőbe - legjobb a grillfunkció, és süsd 15 percig, míg nem kap egy szép feketéscsíkos színt. 
Itt vedd ki, és mérsékeld a sütőt 175 fokra.
A paradicsomok tetejére kenj 3 evőkanál paradicsompürét, ezt szórd meg 5 levél apróra vágott bazsalikommal. (Itt a szárított is jó, egyrészt mert nem látszik, másrésztpedig a püré szépen átitatja.) Ossz el rajta igazságosan 1 nagy marék tökmagot, majd fedd be a körré nyújtott tésztalappal.
Ismét süsd 20-25 percig, majd hagyd kihűlni. Válaszd le a forma szélét, óvatosan fordítsd meg a pitét egy tányér segítségével, és húzd le a sütőpapírt.
Tálaláskor bazsalikomlevelekkel díszíthető.

2012. augusztus 4.

Rizslapok céklás - kukoricás töltelékkel

Én mondtam, hogy legyünk barátok.
Nem akarta.
Akkor Én javasoltam, hogy érezzük magunkat jól. Minden helyzetben. Mindenkivel. Együtt, de mégsem teljesen. Kötöttségek nélkül.
Beleegyezett.

Ez történt 4 hónappal ezelőtt.
Én bezárkóztam. Jött az érettségi, stressz, semmi kedvem nem volt bulizni. De még emberekkel lenni sem. Fiútémában pedig különösen érzékeny lettem: a lehető legjobban körbebástyáztam magam. Egy nagyon vastag fallal, amit jelenleg belülről vastagítok. Annak ellenére, hogy érzem: a hely egyre szűkebb.
Ezzel szemben ő meglepően jól ráérzett a dolog lényegére. Mindig máshol, mindig mással. (Sajnos a legtöbbről (vagy talán az összesről) tudok. Így, vagy úgy, de eljutott az infó.)

Mi pedig találkozunk. Hol többet, hol kevesebbet. Hozzátenném, hogy mint 2 barát, mert valahol így is van, de... ez nem fedi a teljes igazságot. Mert nem olyan, mintha "csak egy barátommal" lennék. Nem. Ott van az a valami, amitől más lesz minden.

Méghozzá iszonyú bonyolult.


Amikor semmi sem az, aminek látszik.
Amikor a szavak mögött több van, mint amit valójában jelentenek.
Amikor egy-egy pillantásban mondatok sűrűsödnek össze.
Amikor egy érintés felér egy villámcsapással.
Amikor a másik illata beköltözik az orrodba.


 Nem tudom elengedni.

                                                                                                              De vajon meggtartani...?


"Ha nem akarsz mindent, mind a tiéd lesz."
Ezt a kis mondatot nemrégiben olvastam. Jól hangzik, de az igazságtartalma egyenlőre a kérdéses kategóriában van.

Nem úgy, mint a rizstésztalap. Már parkol egy ideje a szekrényben (hol Velencén, hol itthon), de a kipróbálásig csak most jutottam. Aggodalom volt egy pici: vajon tényleg elég neki az áztatás? Nem fog összeragadni? Úgy marad ha összetekerem?

A válasz? Igen, nem és igen.
De azt javaslom, inkább próbáljátok ki. Bármilyen töltelékkel. Hogy ez éppen ezzel a rózsaszín szépséggel készült, csak annak köszönhető, hogy mindkét összetevőjét imádom (hogy a fokhagymáról ne is beszéljünk), illetve gyakran készítem csak úgy "natúran" = önmagában is. 



Hozzávalók 2 személyre:
1 kis fej cékla
2 nagy cső kukorica
olívaolaj
vöröshagyma
1 duci gerezd fokhagyma
2 teáskanál köménymag
só, fehérbors
2 evőkanál sótlan pisztácia durvára vágva
8 db rizstésztalap

A hagymát apróra vágjuk, és egy pici olívaolajon elkezdjük megpirítani. Már viszonylag az elején hozzáadjuk a levágott kukoricaszemeket, és a céklát is, együtt sütjük tovább. Az a jó, ha már láthatóan is megsülnek egy kissé. Ekkor engedjük fel 1 dl vízzel, és letakarva hagyjuk "puhára főni."
Amikor eltűnt a nedvesség, keverjük hozzá a szétnyomkodott fokhagymát és a köménymagot. Ismét pirítsuk. Ha jónak ítéljük vegyük le a tűzről, ízesítsük sóval, borssal és hagyjuk picit hűlni.

A rizstésztalapot tegyük egy lapos tányérba. Öntsünk rá annyi meleg/ még nem forró vizet, hogy ellepje, és várjunk nagyjából 40 másodpercet. Akkor jó ha teljesen átlátszóvá válik a színe. Így tegyük "használhatóvá" őket, egyesével, különben összeragadnak. 
Fontos: minden áztatás után cseréljünk teljesen vizet!!!

A puha tésztakarikát óvatoskodjuk át egy másik tányérra, tegyünk bele tölteléket, szórjuk meg a pisztáciamorzsával, majd tekerjük fel, minden oldalát kissé behajtva.

Tálaláskor szerintem szuper meglocsolni egy kis joghurttal (bár akkor már nem vegán kategóriába esik), igazán felfrissíti az ízeit.

2012. augusztus 1.

Vegán csokis muffin szedres - vaníliás vegán kölesfagyival

Biciklizés közben eltekertem egy régi barátnőm mellett. 
18 éves.
Egy kopasz fiatal férfival sétált. Meg egy babakocsival. 
Rám nézett, majd elfordította a fejét. 
Pedig megismert.


Nem azért írtam, hogy ítélkezzek. Ha akarnék se tehetném. Egész egyszerűen nincs jogom hozzá.
Nem ismerem az életét. Nem tudom mi zajlik a lelkében. Mit érzett akkor. Mit érez most.
Ennek ellenére furcsa visszagondolni, hogy 10 évesen együtt ettük a krumplis tésztát a konyhájukban. Uborkasalátával.
Most meg? Itt áll érettségi nélkül.
Egy kisbabával.


Hiszek abban, hogy vannak sorsszerű találkozások.
Találkozások, amelyeknek célja, hogy elgondolkodjunk az életünkön.* Mérlegeljünk. Lássuk magunk előtt, hogy hova tartunk. És honnan jöttünk.



*Vagy megköszönjük, hogy hova pottyantott a gólya.


Tudom-tudom.
Muffin. (De azért ez inkább egy cupcake-re hajaz.)
De ez a legegyszerűbb módja annak, ha az ember kicsiben süt. Annyira kicsiben.
Meg a leglogikusabbnak is tűnő, ha be akarjuk osztani a dolgokat. Egy nap, egy muffin.

Sajnos engem ez nem akadályoz meg abban, hogy egymás után kettőt is eltüntessek.
Mentség? Nincs. Ha csak az nem, hogy ezek pici muffinkák.



Hozzávalók 5 db-hoz:
1 dl tk. liszt
2 nagy evőkanál tönkölykorpa
1 evőkanál nyírfacukor
1 puha banán (szétnyomkodva)
2 nagy evőkanál keserűkakaópor
fél teáskanál szódabikarbóna
1 csipet só
1 evőkanál pirított kókuszreszelék
1 evőkanál olívaolaj
1 evőkanál borecet
1,5 dl forró víz
0,5 dl erős kávé

Előmelegítjük a sütőt 180 fokra.
Először összedolgozzuk a száraz összetevőket, külön a nedveseket, majd a kettőt egybe. Igazságosan elosztjuk az 5 muffinpapírban, majd kb. 17 perc alatt megsütjük. Ne süssük túl.

Forrás: Joylicious



Hagyjuk őket teljesen kihűlni. Ekkor fogjuk a muffinokat, és egyesével mindegyiknek a közepéből kifúrunk egy nagyobb adag tésztát. Hogy ki mekkorát az opcionális, én nagyot szoktam, szeretem ha sok a töltelék. A tésztáját is ennek megfelelően alakítom, szinte alig van benne cukor, így bőven elbírja a lekvárt.

Tehát ezeket a lyukakat megtöltjük:levendulás-rózsaborsos eperlekvárral.
Isteni.
Én egy jó részét csak így ettem.

De ha egy látványos kis uzsonnára vágyunk, érdemes megturbózni fagyival. Méghozzá ezzel a fantasztikus vegán fagyival, aminek a receptjét (remélem) sikerül is hamarosan megmutatnom. Ugyan a fotóalanyok már jó ideje a mélyhűtőben sínlődnek, és egy darabig még ott is fognak, de minden tőlem telhetőt megteszek.