2013. május 26.

Útkeresés jelzőtáblák nélkül {reggeli mazsolás buci}


Nyilván létezik elementálisabb felfedezés is, de az én életemben páratlannak hatott amikor rádöbbentem, hogy eljött az a pont azt életemben, hogy fogalmam sincsen mit szeretnék csinálni.
19 évesen, vagy 19 év után, mindegyik helytálló.

Egyszerűen elvesztettem a fonalat.
Nem mondom, volt már példa elbizonytalanodásra, de az inkább a lehetőségek közötti választás nehézségéről szólt. Ez most sajnos nem.
Elcsépeltnek hangozhat, de jelenleg így van: az élet előttem áll és én nem látok tőle semmit. Minden amit eddig akartam, amiben eddig hittem, szertefoszlott.
Már nem akarom. Már nem hiszem.

Változtam. Egyre inkább találom meg önmagam, és ennek a Pankának merőben más céljai vannak. Másban leli örömét. Mást szeretne.
Illetve nem. Ez így nem helytálló. Inkább úgy mondom, hogy abban amit jelenleg csinál nem leli örömét. Nem ezzel szeretné tölteni az idejét.
Jó, nem? A probléma csak az, hogy a "nem-listánál" tovább nem sikerül jutnom.


Mindig is céltudatos ember voltam.
Persze, én is akartam 10 évesen állatorvos, pszichológus meg ügyvéd lenni, ki nem. De nagyjából a 15. életévem betöltése után kikristályosodott, hogy én márpedig dietetikus leszek. (Igen, ebben a döntésben a betegségem is nem kismértékben döntő tényezőnek bizonyulhatott.) Persze nem a szokványos kórházi nővérke, nem, az nem is én lennék. Először csak szimplán saját válalkozást akartam, majd ahogyan egyre közelebbi kapcsolatba kerültem a tortakészítéssel, beleszerettem.
És felvillant a lámpa.
Kombinálni a kettőt. Tortákat érzékenyeknek. Ételallergiásoknak, egészségtudatosoknak, vegetáriánusoknak, vegánoknak, mindenkinek, aki egy hagyományos cukrászdai kínálatnál többre vágyik.
Persze ehhez kell egy cukrász végzettség is. De ha már nagyban gondolkodunk, gondolkodjunk tényleg nagyban. Mondjuk egy francia cukrásziskolában, mert Franciaország köztudottan a cukrászat netovábbja, kicsiny hazánkban pedig köztudottan igen gyenge az OKJ-s képzés. Ehhez francia nyelvvizsga, kinnt élő ismerősök beizzítása, papírok, hogy tandíjmentes lehessek.
Tervek.
Sosem nézelődtem más irányban. Minek? Egy kész életút mellett az ember nem fog másikat gyártani.

Akkor triviálisnak űnt. Most már azt hiszem sajnálom, hogy kicsit nem voltam nyitottabb, de lehet, hogy akkor is ugyanilyen tanácstalanul állnék.


Valami nem jó.
Nem jó, mert nem tesz boldoggá, amit csinálok. Egészen idáig hajtottam, mint a gép, hogy minél jobb legyek: jó jegyek, jó átlag, sok tanulás. Mert hogy az milyen klassz. Meg nem mellesleg ez a "dolgom". Belém egész életemben ezt sulykolták. Ha iskolába járok, tanulni kell. És ha már tanulok, miért ne törekedjek a legjobbra?

Nem mondom, hogy azt hittem boldoggá tesz.
Nem, tudtam, hogy nem.
Hiszen vannak nehéz pillanatok. Azok a percek, amikor legszívesebben a falhoz vágnád az előtted nyitottan heverő könyvet, és hagynád a fenébe az egészet. "Mert felesleges. Bosszant. És különben is utálom." Aztán az ember szépen túllendül ezeken a holtpontokon, és folytatja tovább. Mert ez a dolga.

A legelső vízválasztó a téli vizsgaidőszak volt. Illetve az azelőtti hónapok. Ott jöttem rá, hogy a dietetika nem jó. Nekem legalábbis nem való. Nem azt mondom, hogy csalódás, de... valami olyasmi. Egy szaktársam fogalmazta meg jól: én reformokra vágyom. Arra, hogy újítsunk. Hogy változtassunk a berögzött szokásokon. Hogy megmutassuk az embereknek, hogy lehet ezt másképpen is.
De közel sem arra, hogy kiszolgáljam az elképzeléseiket, hogy az egészségkárosító magatartásuk hatását csökkentsem az ő munkájuk nélkül. Hogy ha valaki nagy szelet kenyeret akar enni, nekem nem arról kell meggyőzni, hogy azért mégiscsak próbáljon meg csak egy negyedet elfogyasztani belőle, neeem, nekem ajánlanom kell egy "lájtosabb" verziót. Mondjuk barnakenyeret. (Hatalmas váltás.) Vagy szénhidrátcsökkentettet. Vaj helyett light margarint. De abból is a Flora gyártotta szívbarátot. Mert az milyen marhára egészséges.

Ebben viszont nem vagyok hajlandó résztvenni. Nem fogom támogatni a habzsoló magyar, illetve bármilyen nemzetiség temperamentumát. Mert én egészen másban hiszek. Konkrétan az ellenkezőjében. Abban, hogy együnk keveset, de az legyen jó. Nagyon jó. Mert az ennivalónk a legnagyobb befektetés, amit az egészségünkért tudunk tenni.
Felesleges ragozni, a két nézet nem passzol. Pont.
És akkor még nem is beszéltem a vegetáriánus étrendet illető ottani felfogásról. Mi lenne/lesz velem a tankonyhán? Nem kívánom minden második péntekemet gyomorgörcsben eltölteni.


A történetre visszatérve - a fentebb tett megállapítás (és az anatómiagyakorlatok) hatására megérett a gondolat: gyakorlatiasabbra vágyom. Meg Afrikára. Valamilyen perverzió folytán az ottani missziós tevékenység mindig is elsődleges napirendi pont volt az életemben.
Az orvosi tökéletes lenne, csak éppen néhány X-nyi pont, meg egy emelt kémiaérettségi hiányzik, hogy a jövőbeli nagy fenekekről ne is beszéljünk.
Ennél egy fokkal problémamentesebb megoldás, ha a főiskolai karok között keresgél az ember, mert oda problémamentesen átveszik az embert, ráadásul ilyenkor még pótolni sem kell, mert ugyanazt tanuljuk.
Szülészet vagy ápolás? Netán mentőtiszt?
Az utóbbi nem jó. Hogy emelgetnék én hordágyakat emberekkel az 56 kilómmal?
De osztályra való sem vagyok. Egész egyszerűen nem szorult belém annyi szociális érzék, hogy félhalott öreg néniknek/bácsiknak, netán idegbajos anyukáknak magyarázzak. Szerintem a második delikvens után sikítva elszaladnék.
A szülészet viszont klassz. Van benne kihívás, kellő mennyiségű vér és mocsok, ez kell nekem - gondoltam, majd azzal a lendülettel beadtam az átvételi kérelmet.

Elutasították.
Volt meglepődés nem mondom, mivel előtte akárkit kérdeztem, állították, hogy "itt aztán mindenkit átvesznek". Kivétel nélkül.
Na ja, eddig. Szerencsére pont ebben az évben szigorítottak a rendszeren (mily meglepő), úgyhogy az elsőévesek közül senki nem ment sehova. Mert hogy nincs hely. Persze, csinálni kéne. Egy egyszerű rotáció, tekintve, hogy nem többen lennénk, csak éppen más eloszlásban, és megoldódna a probléma. De nem. Saaajnos nincsen hely. Olyannyira, hogy a levelőzőről vesznek át embereket.

Mindegy, nem számít.
Akkor várok még egy félévet, és megpróbálom újra.
Most tartok itt. Hogy meg kéne próbálni.
Közben azonban ahelyett, hogy megerősödtem volna, egyre csak bizonytalanabb lettem. Jó helyen lennék ott? A célomhoz nyilván közelebb vinne, de... egyáltalán mi a cél? Na meg azért oda is kell empátia.
Apa már az elejétől fogva azt ismételgeti, hogy menekülök. Egyik rosszból a másikba. Vagy az éppen kevésbé rossznak látszóba.
Lehet, hogy így van. Sőt. Nem tudnám azt mondani, hogy azért szeretnék szülésznő lenni, mert az az álmom. Maximum azt, hogy azzal dolgozhatnék olyan helyen, ahova vágyom. Meg utazhatnék. Sokat.

De kérdem én, helyes ez? Hogy haladok egy irányba, annak ellenére, hogy tudom, hogy nem az az én utam?
Nyilvánvalóan nem.


És ha így folytatom, sohasem fogom megtudni, hogy merre van a jó irány.


mazsolás buci
 ihletadó a flourishing foodie blog

 - Amikor kisebbek voltunk, gyakran vásároltunk puha mazsolás zsemlécskéket, anya nagyon szerette. Magában ettük -én talán egy bögre tejjel- az egyszerűségével maga volt a tökély.
Ez azoknak a délelőttöknek az újraélésére készült, egy sokkal egészségesebb kiadásban. -

1 csésze rozsliszt
1/2 csésze puffasztott amaránt
1/4 csésze zabpehely
1/4 csésze zabpehelyliszt
1/8 csésze nyírfacukor
1,5 nagy teáskanál szódabikarbóna 1/2 csésze mazsola
2 teáskanál reszelt citromhéj
1/4 csésze kókuszolaj (merevre hűtve)

1/2 csésze kefir (talán egy kicsivel kevesebb)
2 evőkanál tejszín a kenéshez


Előkészület:

A sütés előtt egy 10 perccel mérjük ki a kókuszolajat, és tegyük be a mélyhűtőbe, hogy megszilárdulhasson, a mazsolát pedig áztassuk forró vízbe, majd tegyük félre, hogy egy kicsit megszívhassa magát.

A liszteket, pelyheket keverjük össze a nyírfacukorral, szódabikarbónával, azután morzsoljuk el benne a kókuszzsiradékot. Dolgozzunk minél gyorsabban, hogy ne nagyon olvadjon fel. Adjuk hozzá a mazsolát, a citromhéjat, a kefír segítségével pedig keverjük formázható állagúra.
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
Vegyünk elő egy sütőpapíros tepsit, és formázzunk nedves kézzel lapos korongokat a tésztából. Nem kell szabályosnak lennie, szerintem pont kissé rusztikusan szép.
Mielőtt betesszük őket sülni, kenjük meg a tetejüket vékonyan tejszínnel. 
Nagyjából 20-25 perc elég nekik, de hagyatkozzunk bátran a szemünkre.

13 megjegyzés:

  1. Talán csak figyeld a jeleket?:) Ahogy visszagondolok a saját életutamra, hihetetlenül szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor már éreztem egy ideje, hogy valami nem stimmel, és váltani kellene, akkor mindig olyan egyértelműen elém dobta az élet az utakat, a lehetőségeket:) Persze azért voltak nehéz időszakok, amikor úgy kerültem egy útra, hogy éppen valami nehézből próbáltam menekülni, és végül később láttam csak, hogy így kerültem a lehető legjobb helyre, útra:)) Azt hiszem nincs jó tanács ilyenkor...:) Talán csak annyi, hogy figyelj...!:) Sok sikert, és szívből kívánom, hogy sikerüljön mihamarabb megtalálnod a lehető legjobb irányt!:) Szerintem jól haladsz...!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Siccike.
      Érdekes, amit mondasz, de mindenképpen tanulságos: talán tényleg csak ennyit kell tenni: figyelni és élni a lehetőségekkel.

      Törlés
  2. én téged már most az út elején vegán cukrásznak látlak, Franciaországot és nyelvvizsgát kikerülve, de biztosan Afrikában is jönne mindehhez hasznos adalék. Érdekes, hogy sosem hittem az iskolákban és a papírokban.. kicsit ugyan később mint Te ( 25 évesen ) hagytam ott a tanult szakmám ( építész ), addig napi szinten kínzott hasonló dilemma, mint téged és járom azóta is az utamat papírok, végzettség nélkül. Panka, amennyit a blogból látok belőled, te lényeges több vagy annál, mint hogy kereteket kitöltsél, azt látom, mindenhol túllógnál a kerítéseken...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Colette, beletrafáltál a lényegbe: képtelen vagyok alkalmazkodni. Ez azt jelenti, hogy vagy jól írok, vagy jó emberismerő vagy, vagy mindkettő igaz. :) Remélem az utóbbi.

      Törlés
    2. Egyszerűen megérzem, ha valaki hasonló dilemmákkal küzd, mint én... ahhoz, hogy megtanuljunk saját magunkhoz alkalmazkodni, sok-sok leckét ad az élet, és minden lecke tányéron kínálja a boldogság apró pillanatát ( is )... és jól írsz, mert magadat adod, őszintén...

      Törlés
    3. ezt a tányérosat nagyon-nagyon szépen megfogalmaztad :)

      Törlés
  3. Kár hogy az életre nincs recept, igaz?...
    Szerintem az ilyen nemtudomkivagyok pillanatok jók. Mert újjászülnek bennünket.
    Azt hiszem, utazni szeretsz, világot látni. Csak nem mered elhinni? Hogy mindenféle komoly célok nélkül is lehetne? Nyughatatlan vagy. És nagyon jól írsz. És enni is szeretsz. Öszeadtam: egy világban utazó kajakritikus, aki remek cikkeket ír. Közben meg érdekes emberekkel ismerkedik és nagy kalandokat él meg. :)
    (Néha kisebb vágyaink is fura módokon válnak valóra. Pl. egyik utad közben világrasegítesz egy kisbabát is...:) )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olyan érdekes, hogy ahogyan végigolvasom, amiket írtatok neke, mindegyikben találok igazságokat. És abból kezd összeállni az egész. Mert neked is igazad van: nem tudom, hogy azzal amit szeretek csinálni, lehet-e valamit kezdeni. Illetve biztosan lehet, csak ki kéne találni. Ahogy te mondod. Összeadni a jó dolgokat.

      Mellesleg tudnánk mi bloggerek, kezdeni bármit egy életrecepttel?
      Úgyis átalakítanánk ;)

      Törlés
    2. :D :D :D

      igen, minden menet közben alakul... :)

      Törlés
  4. Sajnálom hogy így alakult, folyamatosan követtem a sulis bejegyzéseidet, amióta fölvettek - már akkor is mondtam, hogy a tanárok begyepesedett szemléletmódjával a harcot fölvenni nyílt sisakkal nem szabad, mert bajod lehet belőle...
    Kitartást kívánok Neked az egyetemhez. Adj hálát érte, hogy hamar rájöttél, váltanál.

    A harmadéves ismeretlen jóakaród, aki most már összeszorított foggal is, de végigcsinálja

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kriszti, még semmi sincsen eldöntve. Ezek az érzéseim, de... nem tudom, hogy pontosan hogyan tovább. A tudat megvan. A szándék is. De ha a tett is eljön... na az lesz a pont a történet végén.

      Törlés