Akit igazán...

A fiú odahajolt a lány nyakához, becsukta a szemét. Nem ért hozzá. Mégis, mindennemű fizikai kontaktus nélkül szívta a lány energiáját. A kisugárzását. Beletemetkezett az illatába.

Társ.
Ez az egy szó jutott eszembe. Ilyen egy társ.
Akivel ha együtt vagy, úgy érzed minden rendben van. Minden rendben lesz. Történjen bármi. Akinek a társaságában eltörpülnek a problémák, és sokkal egyszerűbbnek tűnik az élet.
Akivel ketten együtt alkottok egy egészet. Egy új egészet. Mert a közös egész ellenére mindketten ott vagytok a saját egyéni valótokban is.

Azt hiszem vágyom egy ilyenre. Egy társra.
Valakire aki kiegészít. Aki elfogad úgy ahogyan vagyok. Aki nevet a hibáimon. Aki megvigasztal, ha magam alatt vagyok. Aki nem vár tőlem nagy dolgokat, mert elég neki, ha önmagamat adom. Aki nem kérdez, csak megfogja a kezem, és magához ölel. Akinek a boldogsága engem is boldoggá tesz.

Persze társnak lenni lemondásokkal is jár. Lemondani az autonómiánkról. Egy kicsit. Elfogadni a másikat. Nem próbálni megváltoztatni.
És mindezt miért is?
A boldogságunkért. A másik boldogságáért. De inkább a sajátunkért.

Egy éjszaka, miközben 2 barátommal sétáltunk hazafelé , szóba került többek között a prostitúció. (Hihetetlen milyen témákat szül az emberi agya a hajnali fáradtság hatására.) Az egyikőjük azt mondta, a jelenség mindig is volt, van és lesz is. Nem fog megszűnni. Mert minden egyes virággal, vacsorával, szép szóval, a jövőbeni boldogságunkra fizetünk be. A saját boldogságunkra. Önös érdekből cselekszünk, még ha próbáljuk is az ellenkezőjét állítani.
Érdekes megközelítés.
Nem tudnám azt mondani, hogy téves, de ennél szerintem némileg árnyaltabb a rendszer.

Már maga a szó.
A prostitúció, mint kifejezés számomra mindig is egy érzelemmentes viszonyt jelentett.
Egy társ, barát, kedves, viszont nem idegen. Mi választjuk.

De tulajdonképpen milyen szempontok alapján is?
Azokat a tulajdonságokat keressük, amiket becsülünk? Önmagunk ellenkező nemű változatát? A szüleink személyiségét?
Vagy elképzelésünk sincsen, de ha szembejön velünk az utcán, érezzük, hogy aha, Ő az?

És mit várunk el egy ilyen kapcsolattól?
Megerősítést, természetesen. Hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, a hibáink pedig hozzánk tartoznak. Azok által válunk szerethetővé.
Elvárjuk, hogy a másik boldoggá tegyen minket. Hogy megadja azt, amire vágyunk. Pontosan úgy ahogyan elképzeljük. Azt szeretnénk, hogy befoltozza a hiányosságainkat. Az érzéseket, élményeket, amiket gyerekkorunkban nem kaptunk meg. Amiket elmulasztottunk.
Ezen kéne változtatni.
Mert egy kapcsolatnak nem az a célja, hogy a régi sérelmeinket orvosoljuk vele. Hogy a múlt hiányosságait kiegyenlítsük. Egy kapcsolatnak a jelenben kell zajlania. A jelenről kell szólnia.
Ehhez azonban legelőször az önmagunkkal való viszonyt kell rendezni. Felismerni a problémákat. Megoldani. Bekötözni a sebeket. Mert csak így van esélyük begyógyulni.
"Amíg magadat nem tudod elfogadni, másokat sem leszel képes."

Sokszor hallottam ezt a mondatot. Az utóbbi időben nyert valódi értelmet.
Egy eredményes párkapcsolathoz (is) először meg kell gyógyulni. Feloldani a múltat. Elengedni.
Nem lemondani az álmainkról, mert...az álmok tesznek minket emberivé. Inkább csak csökkenteni az elvárásokat. Megtanulni elfogadni, hogy minden sohasem lesz tökéletes.