"Ha még egyszer ezt csinálom, kitalálok valami
büntetést." - fogadtam meg magamban, miután észrevettem, hogy már a
sokadik emberre bámulok vissza a lenéző nézésemmel. Vagy flegmával. Ez
konkrétan egy öltönyös úriember szájából hangzott el az egyik reggel, amikor a
szokásos késésemet behozni próbálva száguldottam el mellettük az utcán.
Nevethetnékem támadt, ahogyan arról morgott a barátainak, hogy mennyire nem
bírja a "flegma képű kiscsajokat".
De van benne valami. Tényleg van egy olyan szokásom, hogy ha ismeretlenekkel összetéved a tekintetem, biztos ami biztos alapon felveszem a felsőbbrendű álarcom, és helyreteszem őket a kivagyte nézésemmel. Rossz szokás. Erre nem olyan régen jöttem rá. Illetve az tűnt fel, hogy zavar, ha rajtakapom magam.
Régen passzolt hozzám. Illett a magamról elképzelt önképembe.
De változtam. Változtatni akartam. Volt egy elképzelésem az ideális életről, az ideális emberről, és elhatároztam, hogy megvalósítom. Nem mondanám teljesen tudatosnak a döntést, de attól még én irányítottam a folyamatot. Én irányítom most is. Mert a tudatalattim is én vagyok. Sőt. Valószínűleg az vagyok csak igazán én.
Senki sem születik optimistának. Sem pesszimistának. De ugyanígy nem is jóként vagy rosszként pottyanunk ki az anyukánk hasából. Mindenkiben vannak hajlamok, de alapvetően nem ezek döntik el, hogy milyen beállítottságú lesz valaki.
Az emberi személyiségben nincsenek kőbe vésett szabályok. Minden megváltoztatható, mindössze akaraterő kérdése.
Ebből nekem sok jutott. Mondjuk, hogy szerencsére? Mondjuk. Nem kevés negatívumot tudnék felsorolni, de mindezek ellenére tulajdonképpen öröm. Kihívásként élem meg.
Próbálgatom a határaimat. Hogy mit tudok kihozni egy adott helyzetből. Egy kapcsolatból. Jelen esetben önmagamból.
Régen nem ilyen voltam. Nem volt az rossz, csak... Abban az élethelyzetben megállta a helyét. Passzolt. A mostaniba már nem.
A változás természetesen nem egyik napról a másikra történt. Lassan, fokozatosan. Nekem észrevétlenül. Csak a végeredményre eszméltem rá. Illetve teszem ezt most is sokszor. És örül a lelkem. Örül, mert olyan lehet, amilyen lenni szeretne. És örül, mert volt elég ereje ahhoz, hogy mindezt megvalósítsa.
Remélem, hogy ilyen maradok.
Ilyen erős.
Hiszen aki majdnem a halálba tudja magát éheztetni, az bármire képes.
De van benne valami. Tényleg van egy olyan szokásom, hogy ha ismeretlenekkel összetéved a tekintetem, biztos ami biztos alapon felveszem a felsőbbrendű álarcom, és helyreteszem őket a kivagyte nézésemmel. Rossz szokás. Erre nem olyan régen jöttem rá. Illetve az tűnt fel, hogy zavar, ha rajtakapom magam.
Régen passzolt hozzám. Illett a magamról elképzelt önképembe.
De változtam. Változtatni akartam. Volt egy elképzelésem az ideális életről, az ideális emberről, és elhatároztam, hogy megvalósítom. Nem mondanám teljesen tudatosnak a döntést, de attól még én irányítottam a folyamatot. Én irányítom most is. Mert a tudatalattim is én vagyok. Sőt. Valószínűleg az vagyok csak igazán én.
Senki sem születik optimistának. Sem pesszimistának. De ugyanígy nem is jóként vagy rosszként pottyanunk ki az anyukánk hasából. Mindenkiben vannak hajlamok, de alapvetően nem ezek döntik el, hogy milyen beállítottságú lesz valaki.
Az emberi személyiségben nincsenek kőbe vésett szabályok. Minden megváltoztatható, mindössze akaraterő kérdése.
Ebből nekem sok jutott. Mondjuk, hogy szerencsére? Mondjuk. Nem kevés negatívumot tudnék felsorolni, de mindezek ellenére tulajdonképpen öröm. Kihívásként élem meg.
Próbálgatom a határaimat. Hogy mit tudok kihozni egy adott helyzetből. Egy kapcsolatból. Jelen esetben önmagamból.
Régen nem ilyen voltam. Nem volt az rossz, csak... Abban az élethelyzetben megállta a helyét. Passzolt. A mostaniba már nem.
A változás természetesen nem egyik napról a másikra történt. Lassan, fokozatosan. Nekem észrevétlenül. Csak a végeredményre eszméltem rá. Illetve teszem ezt most is sokszor. És örül a lelkem. Örül, mert olyan lehet, amilyen lenni szeretne. És örül, mert volt elég ereje ahhoz, hogy mindezt megvalósítsa.
Remélem, hogy ilyen maradok.
Ilyen erős.
Hiszen aki majdnem a halálba tudja magát éheztetni, az bármire képes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése