Restaurant Day a Zöld Múzsáknál

Írhatnám, hogy jó volt.
Hogy jókat beszélgettünk, finomakat ettünk.
Számomra ez annál azonban mérföldekkel többet jelentett.

Befogadtak.
Colette, a családja, a barátai.
Attól a pillanattól kezdve, amikor először átléptem a küszöbön: megszűntek a határok. Mintha mindig is ismertük volna egymást, és régi jó ismerősként csak egy sokadik látogatást ejtenék meg.
Mint Eztettemmel.
Mint Nórival.

Nem tudtam mire számítsak. Hogy mi lesz, hogyan lesz, mit fogok csinálni.
Szerencsére nem vagyok az az aggódós típus, de az élet minden alkalommal engem is igazol: nem kell. Úgyis lesz valahogy. Nem kérdeztem sokat. Eleinte igyekeztem nem láb alatt lenni, aztán meg kitölteni a hiányzó űröket. Célnak a maximális hatékonyság volt kitűzve: mindig ott segíteni ahol éppen kell.
Én a vendégek kiszolgálását intéztem, Colette és Bálint a konyhai mozzanatokat menedzselték. Már-már irigylésre méltó harmóniában, pedig ők is most dolgoztak együtt először.

Az ételek hihetetlenül finomak voltak, az én személyes kedvencem a kapros uborkaleves és a tűzdelt zöldségnyárs. Na jó, leginkább a nyárs. A sütőtök minden formában a kedvencem.

Aztán a vendégek.
Colette barátai. Vagy csak rajta szocializálódtak.
De mindegy is, a lényeg, hogy látszik. :)
Nem kéne, de még mindig meglepődök, ha ilyen szintű nyitottsággal találkozom. Az idei nyáron a barátok, család, munka jóvoltából rengeteg új embert ismertem meg. Egytől egyig tündéri emberek. Sokszor eszembe is jut, miért vagyok ilyen szerencsés?
Aztán ha továbbgondolom, rájövök, hogy ez nem szerencse. Nem csak az.

Jókor voltam jó helyen.
Vagy ahogyan Colette fogalmazott: elkaptam a labdát. Ez esetben az övét.

És tényleg, hát nem ilyen az élet?
A lehetőségek, mint egy-egy labda ott suhannak el mellettünk. Folyamatosan. És hogy melyikért nyúlunk ki, az csak rajtunk múlik.


Ragadjátok meg. 
Ragadjatok meg minden labdát, amit csak lehet. 
És mint mindenhol, itt sem feltétlenül az a jó, ami a legközelebb van. Érdemes megtenni néhány lépést egy-egy távolabbiért.

Másnap reggel együtt ültünk asztalhoz.
Colette, a férje, Misi és én. (A 2 idősebb fiuk Bálint és Marci már korán elmentek otthonról.) Olyanok voltunk, mint... mint egy család. Mint egy igazi család. Kicsit össze is szorult a szívem. Mi sohasem voltunk ilyenek.
De akkor is alig tudtam megszólalni, amikor Colette megjelent a kezében egy rakás colettecolor-os táskával. A kis mamutos azóta sem jött le a vállamról.

Elgondolkoztatott, amikor a kisebbik, de nem a legkisebb fiát megkérdezve, hogy milyen érzés húsevőként gyakorlatilag vegán koszton élni, azt a választ kaptam, hogy edzés mellett nehéz. Mert hiányzik a fehérje.

Megmosolyogtatott amikor lefekvés előtt Misi azt kérte a szüleitől, hogy másnap mindenképpen keltsék fel időben, mert velem szeretne reggelizni. De ne aggódjanak nem szerelmes belém. Csak nagyon jóban vagyunk.

Meglepődtem, amikor azt kérdezték tőlem, hogy a 18 éves fiuk normális volt-e velem. Mert velük gyakorlatilag nem hajlandó beszélni, és aggódnak, hogy ne legyen belőle bunkó focista. Nem kell agódni: állítom, nem lesz. Egy nagyon jófej, kedves fiú. A korához képest ritka mértékben.


Zárásképpen pedig, hogy én is "adjak" valamit, itt a cupcake receptje. A sütié, amely olyan, mintha egy muffin lenyelt volna egy bonbont.