2013. július 30.

Akit igazán...


A fiú odahajolt a lány nyakához, becsukta a szemét. Nem ért hozzá. Mégis, mindennemű fizikai kontaktus nélkül szívta a lány energiáját. A kisugárzását. Beletemetkezett az illatába.

Társ.
Ez az egy szó jutott eszembe. Ilyen egy társ.
Akivel ha együtt vagy, úgy érzed minden rendben van. Minden rendben lesz. Történjen bármi. Akinek a társaságában eltörpülnek a problémák, és sokkal egyszerűbbnek tűnik az élet.
Akivel ketten együtt alkottok egy egészet. Egy új egészet. Mert a közös egész ellenére mindketten ott vagytok a saját egyéni valótokban is.

Azt hiszem vágyom egy ilyenre. Egy társra.
Valakire aki kiegészít. Aki elfogad úgy ahogyan vagyok. Aki nevet a hibáimon. Aki megvigasztal, ha magam alatt vagyok. Aki nem vár tőlem nagy dolgokat, mert elég neki, ha önmagamat adom. Aki nem kérdez, csak megfogja a kezem, és magához ölel. Akinek a boldogsága engem is boldoggá tesz.

Persze társnak lenni lemondásokkal is jár. Lemondani az autonómiánkról. Egy kicsit. Elfogadni a másikat. Nem próbálni megváltoztatni.
És mindezt miért is?
A boldogságunkért. A másik boldogságáért. De inkább a sajátunkért.

Egy éjszaka, miközben 2 barátommal sétáltunk hazafelé , szóba került többek között a prostitúció. (Hihetetlen milyen témákat szül az emberi agya a hajnali fáradtság hatására.) Az egyikőjük azt mondta, a jelenség mindig is volt, van és lesz is. Nem fog megszűnni. Mert minden egyes virággal, vacsorával, szép szóval, a jövőbeni boldogságunkra fizetünk be. A saját boldogságunkra. Önös érdekből cselekszünk, még ha próbáljuk is az ellenkezőjét állítani.
Érdekes megközelítés.
Nem tudnám azt mondani, hogy téves, de ennél szerintem némileg árnyaltabb a rendszer.

Már maga a szó.
A prostitúció, mint kifejezés számomra mindig is egy érzelemmentes viszonyt jelentett.
Egy társ, barát, kedves, viszont nem idegen. Mi választjuk.

De tulajdonképpen milyen szempontok alapján is?
Azokat a tulajdonságokat keressük, amiket becsülünk? Önmagunk ellenkező nemű változatát? A szüleink személyiségét?
Vagy elképzelésünk sincsen, de ha szembejön velünk az utcán, érezzük, hogy aha, Ő az?

És mit várunk el egy ilyen kapcsolattól?
Megerősítést, természetesen. Hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, a hibáink pedig hozzánk tartoznak. Azok által válunk szerethetővé.
Elvárjuk, hogy a másik boldoggá tegyen minket. Hogy megadja azt, amire vágyunk. Pontosan úgy ahogyan elképzeljük. Azt szeretnénk, hogy befoltozza a hiányosságainkat. Az érzéseket, élményeket, amiket gyerekkorunkban nem kaptunk meg. Amiket elmulasztottunk.
Ezen kéne változtatni.
Mert egy kapcsolatnak nem az a célja, hogy a régi sérelmeinket orvosoljuk vele. Hogy a múlt hiányosságait kiegyenlítsük. Egy kapcsolatnak a jelenben kell zajlania. A jelenről kell szólnia.
Ehhez azonban legelőször az önmagunkkal való viszonyt kell rendezni. Felismerni a problémákat. Megoldani. Bekötözni a sebeket. Mert csak így van esélyük begyógyulni.
"Amíg magadat nem tudod elfogadni, másokat sem leszel képes."

Sokszor hallottam ezt a mondatot. Az utóbbi időben nyert valódi értelmet.
Egy eredményes párkapcsolathoz (is) először meg kell gyógyulni. Feloldani a múltat. Elengedni.
Nem lemondani az álmainkról, mert...az álmok tesznek minket emberivé. Inkább csak csökkenteni az elvárásokat. Megtanulni elfogadni, hogy minden sohasem lesz tökéletes.

2013. július 28.

2013.07.28.

Kering a hazai gasztroblogok között egy játék," Fő az egészség" címmel. Kicsit utánanéztem, és meglepődve olvastam Tortafüggő Marisznál, hogy már több, mint 2 éve indította útjára Selectfood Alíz. A cím nem árul zsákbamacskát. Egészséges ételek, amik törlik az egészséges = unalmas íz sztereotípiát.

Én Pétertől kaptam a felkérést, amit természetesen elfogadtam (ha őszinte akarok lenni, vártam is, hogy esetleg valaki rám gondoljon ;) , mert ugyan nem kihívás, de egy olyan dolog amiben hiszek, és amiben mellesleg élek is. Ez a recept igazából csak egy a sok közül, illetve inkább plusz egy, a sokhoz, mert a blogon szereplő ételek legnagyobb része ebbe a kategóriába tartozik. 



kókuszos csokis zabpuding    (a receptért kattints a további bejegyzések-re)

2013. július 26.

2013.07.26.


ezzel a barackos málnás törökmogyorós morzsával bármilyen szkeptikus meggyőzhető...

2013. július 25.

Születni tudni kell



"Ha még egyszer ezt csinálom, kitalálok valami büntetést." - fogadtam meg magamban, miután észrevettem, hogy már a sokadik emberre bámulok vissza a lenéző nézésemmel. Vagy flegmával. Ez konkrétan egy öltönyös úriember szájából hangzott el az egyik reggel, amikor a szokásos késésemet behozni próbálva száguldottam el mellettük az utcán. Nevethetnékem támadt, ahogyan arról morgott a barátainak, hogy mennyire nem bírja a "flegma képű kiscsajokat".
De van benne valami. Tényleg van egy olyan szokásom, hogy ha ismeretlenekkel összetéved a tekintetem, biztos ami biztos alapon felveszem a felsőbbrendű álarcom, és helyreteszem őket a kivagyte nézésemmel. Rossz szokás. Erre nem olyan régen jöttem rá. Illetve az tűnt fel, hogy zavar, ha rajtakapom magam.
Régen passzolt hozzám. Illett a magamról elképzelt önképembe.
De változtam. Változtatni akartam. Volt egy elképzelésem az ideális életről, az ideális emberről, és elhatároztam, hogy megvalósítom. Nem mondanám teljesen tudatosnak a döntést, de attól még én irányítottam a folyamatot. Én irányítom most is. Mert a tudatalattim is én vagyok. Sőt. Valószínűleg az vagyok csak igazán én.

Senki sem születik optimistának. Sem pesszimistának. De ugyanígy nem is jóként vagy rosszként pottyanunk ki az anyukánk hasából. Mindenkiben vannak hajlamok, de alapvetően nem ezek döntik el, hogy milyen beállítottságú lesz valaki.
Az emberi személyiségben nincsenek kőbe vésett szabályok. Minden megváltoztatható, mindössze akaraterő kérdése.
Ebből nekem sok jutott. Mondjuk, hogy szerencsére? Mondjuk. Nem kevés negatívumot tudnék felsorolni, de mindezek ellenére tulajdonképpen öröm. Kihívásként élem meg.
Próbálgatom a határaimat. Hogy mit tudok kihozni egy adott helyzetből. Egy kapcsolatból. Jelen esetben önmagamból.
Régen nem ilyen voltam. Nem volt az rossz, csak... Abban az élethelyzetben megállta a helyét. Passzolt. A mostaniba már nem.
A változás természetesen nem egyik napról a másikra történt. Lassan, fokozatosan. Nekem észrevétlenül. Csak a végeredményre eszméltem rá. Illetve teszem ezt most is sokszor. És örül a lelkem. Örül, mert olyan lehet, amilyen lenni szeretne. És örül, mert volt elég ereje ahhoz, hogy mindezt megvalósítsa.


Remélem, hogy ilyen maradok.
Ilyen erős.
Hiszen aki majdnem a halálba tudja magát éheztetni, az bármire képes.

2013. július 22.

2013.07.22.


 Lajos-féle terülj-terülj asztalka - nekem külön készített rusztikus lecsóval. Hogy mitől rusztikus azt máig sem tudom. De nagyon-nagyon finom volt.

2013. július 19.

2013. július 17.

2013.07.17


Sarah magkenyere és a nyertes kókuszos baracklekvár

2013. július 15.

Stresszkezelés haladóknak

"Igen, én is várom, biztosan nagyon jó lesz. Meg tökre szeretlek titeket... illetve nem mindenkit, de titeket igen."
Majd cinkosan rákacsintok: "De tudod, ha nem szeretnélek, akkor is ezt mondanám."
Póki megrázza a fejét. "Nem. Te nem olyan vagy."

Már nyílik válaszra a szám, de visszacsukom. Tényleg nem olyan vagyok.
Ha valakit nem szeretek, nem utálkozom hangosan, egyszerűen kerülöm a társaságát.
Mert jogunk van másokat nem szeretni. Nem kedvelni. Sőt. Állítom, hogy akkor voltál valaki az életben, ha volt legalább 1 ember, akivel nem egyezett a véleményed. Mert az azt jelenti, hogy már volt.
Ahhoz azonban nincsen jogunk, hogy a saját nemtetszésünkkel tönkretegyük bárkinek is az életét.

Jómagam megosztó személy vagyok.
Aki szeret, az általában nagyon, aki nem, az kifejezetten nem. Köztes változatról még nemigen hallottam.
Nem mondanám, hogy azt tűztem ki életcélomul, hogy kilógjak a sorból. De nem szeretnék egy lenni a sok közül. Az eddigi tapasztalatok alapján szerencsére nem is így vagyok programozva. Persze az is lehet, hogy tudat alatt alakítottam, alakítom így az életem. Igen, ez a valószínűbb. De én ezzel elégedett vagyok.

Veszekedni viszont nem szeretek.
Pláne felnőttekkel. Olyan megalázó.
Kisebbként mindig abban reménykedtem, hogy igen, majd ha megnövök, már nem kerülök ilyen helyzetekbe. Aztán tessék, megnőttem, és pont ugyanolyan. Mert a felnőttek is veszekednek. Pont ugyanúgy, mint a gyerekek. Csak mivel ők már felnőttek, ez még sokkal rosszabb.

"Beszéljük meg."
Nem, köszönöm.
Semmi kedvem hozzá.
Nem látom értelmét, és nagy valószínűséggel csak még rosszabbul érezném magam. Vagy elkezdenék sírni, a torkomban lévő gombócból tippelve.
És azt sem tartom a beszélgetés mintapéldányának, ha csak az egyik fél beszél, ráadásul kizárólag arról, hogy a másiknak min kéne változtatnia. Nem feltételes módban. Arról, hogy min változtasson. De sürgősen. Mert ez őt idegesíti.
Ha valaki egy mondatot sem tud végigmondani, mert ahogy levegőt vesz, a másik közbevág. Vádaskodik. Tudom-tudom, ez is egy módszer. De vezet ez bármiféle megoldás felé is?

Amúgy sem magyarázatra vágyom. Elegem van az üres szavakból. Ennél a pontnál megkapom, hogy akkor ő most szerintem hazudik.
Istenem. Hát nem csak a fiúkkal nehéz?
Magyarázzam el egy nálam majdnem 2-szer idősebb embernek, hogy ne legyen már ilyen fafejű? Nem teszem.

Mindössze annyira vágyom, hogy érezzem a változást. Hogy ne kelljen magam rosszul érezni. Ne kelljen feszültségben élnem.

Mert azt sajnos, nem tudom kezelni. Feldolgozni. Képtelen vagyok rá. Gyűlik, gyűlik a lelkem egy eldugott bugyrában, aztán egyszer csak megtelik. És akkor borul a rendszer. Durván.




Utána persze mindig megbánom. Van egy gyönyörű, egészséges, testem, én pedig tönkreteszem. Normális vagyok? Hogy pusztíthatom magam ilyen módon?!
Kérdések, amikre nem tudok válaszolni. Csak azt tudom, hogy csinálom. Már 7 éve. Szeretném abbahagyni. Leállni, abbahagyni, elfelejteni. Azt sem tudom egyáltalán idáig hogy bírtam.

De egyedül nem megy. Segítség kell. Ha kell, többféle.
És ez nem szégyen. Vagy gyengeség. De ennek a felismeréséig is el kell jutni.

2013. július 13.

2013.07.13


Szép hétvégét nektek!  Mi családosan Esztergomozunk ;)

2013. július 11.

2013.07.11.


egy ilyen ajánlás után egyszerűen muszáj volt kipróbálni.

2013. július 9.

Egyik vega, másik vega

Leülünk egy padra.
A térdét finoman az enyémnek nyomja, majd mintegy véletlenül megérinti a kezem. Aztán a hátam. Majd a történet átmegy igen intenzív simogatásba. Szinte már felér egy masszírozással.
Ülök csendesen. Nem mozdulok, nem beszélek, nem csinálok semmit.
Várok.
Várok, hogy elborítson az érzés.
Az érzés, amit akkor érzel, ha a nagy Ő hozzádér. Amikor minden porcikád beleremeg az érintésébe, amikor libabőrös lesz a kezed. Amikor pillangók repkednek a gyomrodban, és alig kapsz levegőt.

Semmi.
Semmit nem érzek.

Ez viszont azt jelenti, hogy... vége. Vége van még azelőtt, hogy elkezdődött volna.
És ha csókolóznánk?
Oldalralestem. A vágyakozó pillantásából ítélve erre nem kell sokáig várnom, úgyhogy egy próbát megér. Hátha.
És valóban; ahogy egy kicsit is oldalrafordítom a fejem, akcióba lendül. Nem rossz, de nem is jó. Olyan semmilyen. Vagy ha már választani kell, inkább rosszabb.

Nem bírom tovább, elhúzom a fejem, és kitör belőlem Miss Őszinteség.
Hogy ez így nem jó. Mert nem érzem azt, amit szeretnék.
Nem érti. "De nem volt jó?"
Nem. Vagyis nem az, hogy nem volt jó, csak... nem erre vágyom.
"Vagyis nem volt jó."
Nem!!! Istenem, a fiúk miért nem értik, hogy a jó és rossz kettősénél azért pár fokkal árnyaltabb a világ?!

Pontosan tudom mi a baj. Mármint, hogy hol romlott el. Mert az elején volt valami -anélkül nem szoktam találkozni senkivel- amit tűznek ugyan nem neveznék, de a legnagyobb erdőtűz is szikrával indul.

Tudtam. Már az elején. Ott, amikor megkérdezte, hogy rágyújthat-e. Nem baj, ha dohányzik valaki, de én pont 2 nappal ezelőtt döntöttem el, hogy akkor cigiző emberrel nem.

Ott, amikor kiderült, hogy vallásos. Illetve nekem azt mondta, hogy nem az: direkt rákérdeztem, még az étteremben, mert az odajáróknál sanszosak az efféle aprócska "szépséghibák". Ott azt állította nem. Aztán az 5. korty kávénál kiderült, hogy ő nem hisz Istenben (vagyis Krisnában), hanem megéli.
Amikor ez ilyenformán elhangzott a szájából, félrenyeltem. Megéli? Ez mi más lenne, ha nem hit, meg vallásosság? Bocs, igaz, ez annál egy fokkal még durvább, ez már hit plusz. De magamban eldöntöttem: most az egyszer nem ítélkezem. Erős leszek. Megpróbálom. Végül is felőlem lehetünk hárman is: ő, Isten, meg én.

Az is egy jel volt, hogy végig nagyon mély dolgokról beszélt. Bármilyen könnyedebb témára próbáltam volna terelni a szót, fél percen belül, már a létezés értelmét, illetve nem értelmét kutattuk. Persze, persze, szeretek filozofálgatni, de csak mértékkel. Meg egyedül.

Megdöbbentett, amikor kiöntötte a lelkét. Merthogy sétáltunk a belvárosban, és le szerettem volna ülni egy padra. Az éttermek kiülős teraszai között. Nem hagyta. Hogy ő undorodik azoktól a padoktól. Az az arc, amivel közölte, hogy neki fáj azt látni, hogy a sok buta ember eszi a húst, hogy neki fizikailag fáj, annak a húsdarabnak a szenvedése, most is élesen előttem van. Szóhoz sem jutottam. Illetve de, mert először azt hittem csak viccel, úgyhogy próbáltam elbagatellizálni a dolgot. Rossz ötlet volt: röpke néhány óra után azonnal meg is ejtettük az első nagy veszekedést, amiről ő állította, hogy nem volt az (meg azt is állította, hogy ki sem akadt, 3 perccel később viszont már a saját szájából hangzott el pontosan ugyanebben a formában), de úgy is az számít, hogy én hogyan éltem. Számomra pedig az volt. Feszültség. Egy újabb probléma, amit nem tudok megoldani. Mit csinálhatnék? Rohanjak körbe, és üssem ki mindenkinek a kezéből a kanalat? Egy ilyen világban élünk. Van aki eszik húst, van aki nem. De nem ettől lesz valaki jó vagy rossz. (Ebben fél órával azelőtt szintén közösen állapodtunk meg. Illetve örültünk meg, hogy mindketten ugyanúgy gondoljuk.)

A legutolsó csepp azonban a hihetetlen pesszimizmusa volt. Amit amúgy nem néztem volna ki belőle, pont a kis jógás, istenes dolgai miatt, hiszen az ilyen emberek általában (számomra) hihetetlen harmóniában élnek mind önmagukkal, mind a természettel. Hallgattam amiket beszélt. Hogy a világ rossz. És bűnös. És hogy majd egyszer a sötét emberek is eljutnak arra a pontra, hogy ne egyenek húst. Szenvedés. Teljesen kiiktatni nem lehet. Figyelni kell a körülöttünk lévő rosszra. Átérezni.
Egyre nagyobb lett a csomó a gyomromban. Néha próbáltam közbeszólni, de nem igazán volt vevő a kevésbé borúlátó jövőképekre. Hogy amit én csinálok az struccpolitika. Homokba dugom a fejem. Megráztam a fejem.
Nem lehetek boldog? Ha keresem a saját boldogulásom, a boldogságom az önzőség? Azzal kellene töltenem az életem, hogy elzárkózok minden elől, és a világ általam befolyásolhatatlan problémáin kesergek?
Nem. Nem akarok elzárkózni. Nyitva tartom a szemem, de nem hagyom, hogy ilyen dolgok irányítsák az életem. Szerencsére nem is akarják.
Azt is tudom, hogy ha sikerül a mostani helyzettel megbirkóznom, jobb lesz. És sikerülni fog. Mert már 7 éve szívok. Most szívjon egy kicsit más.
"A-a" - rázta a fejét. Mindig mindenki szív. Ha ezt megoldom, jön majd más nyomorúság az életembe.

Kész vége, elegem van. Azt éreztem, hogy hallgatni sem bírom tovább. Reménykedtem, hogy ha nem válaszolok, talán ő is elhallgat egy idő után. Így értünk el a leüléshez. Utólag végiggondolva, az lett volna a csoda, ha bármi is megmozdul bennem.



Lehet mondani, hogy kiábrándító vagyok.
Meglehet.
De tiszta szívemből abban hiszek, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy olyanokra pazaroljuk, akik nem számítanak.
A másik nem elhanyagolható ok pedig, ami miatt jobbnak láttam rövidre zárni az ismeretséget a negatívsága. Komolyan féltem attól, hogy ha huzamosabb ideig kell hallgatnom, még a végén átragasztja rám a hülyeségeit. El si mondtam neki. Őszintén. Mindent amit itt leírtam. Ennél a legutolsó gondolatomnál még hozzátettem, hogy szeretem a saját pozitívságomat. A bizakodó, de nem elvakult, legapróbb szépségeket is felfedező látásmódomat. Így tudok boldog lenni.
Mosolygott. "Igen, ez valóban nagyon jó. Nekem is tetszik."
Azt elhiszem. De iszonyú sokat küzdöttem érte, és nem engedem, hogy mások elvegyék tőlem.

Ez volt a végszó.


Hazafelé tartva elmerengtem a villamoson.
Egy randi után alapvetően pozitív érzésekkel szoktam távozni, most mégsem éreztem ezt. Sőt. Kifejezetten rossz kedvem volt. Olyan szinten lehúzó volt a fiú, amit eddig nagyon kevés embernél tapasztaltam. (És azt is mindig csak egyszer, mert az ilyen kapcsolataimtól igyekszem a legrövidebb úton megszabadulni.) Az első perc után az volt a második legjobb pillanat, amikor végre elköszönhettem. 
Pedig jó is lehetett volna. Eddig még sohasem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta, hogy imád reggelizni.

Egy dolog azonban biztatott: láthatóan pontosan tudom mit szeretnék. 
Önző vagyok. Vagy még nem elég egészséges ahhoz, hogy mások problémáit is a nyakamba vegyem. Mert végtelenül megtisztelő, hogy azt mondta, én voltam az első, akinek kiöntötte a lelkét, de köszönöm, nincs szükségem több teherre. A sajátomat is nehezen bírom el.
És jelenleg a legfontosabb a saját boldogságom.

Amiről az eddigi tapasztalatok alapján hála istennek nem vagyok hajlandó lemondani.

2013. július 8.

2013.07.08


Ma reggel egy igen kedves email várt a kedvenc diákszövetkezetemtől, melyben kukoricacímerezést hirdettek "izzadás a kukoricásban" jelige alatt. Erről eszembe jutott a diákmunkákról szóló írásom (amit ajánlok mindenkinek, aki nyárra munkát keresne, ráadásul frissítettem is az új tapasztalatokkal - szóval jelenleg minden tapasztalatom a tiétek), amelynek már az elolvasása előtt is az volt a gondolatom, hogy menjen akinek 2 anyukája van, utána meg szinte újra éreztem a meztelen bőrre tapadt kukoricapor okozta kellemetlen viszketést.
564 Ft-os órabérért különösen vonzó gondolat...

2013. július 6.

2013.07.06


szeretem az efféle zabtálakat: gyors, előre elkészíthető és már nem túl nagy mennyiségben is megközelíti egy kisebb ökör tápértékét

2013. július 5.

2013.07.05


 az éjjel főzött 3 féle cukormentes baracklekvár tesztelése - a kedvenc egyértelműen a rozmaring-vanília páros


Te mivel kombinálnád a sárgabarackot?
   Ereszd szabadon a fantáziád, írd le a blog facebook oldalán, és ha a tiéd a legjobb (szigorúan szubjektív műfaj!) ötlet, Te is megkóstolhatod mit álmodtál meg!

2013. július 1.


névnapi reggeli: Papi féle isteni gyümölcssaláta ♥  és kecskesajtos málnás brownie