A fiú odahajolt a lány nyakához, becsukta a szemét. Nem ért
hozzá. Mégis, mindennemű fizikai kontaktus nélkül szívta a lány
energiáját. A kisugárzását. Beletemetkezett az illatába.
Társ.
Ez az egy szó jutott eszembe. Ilyen egy társ.
Akivel ha együtt vagy, úgy érzed minden rendben van. Minden rendben lesz. Történjen bármi. Akinek a társaságában eltörpülnek a problémák, és sokkal egyszerűbbnek tűnik az élet.
Akivel ketten együtt alkottok egy egészet. Egy új egészet. Mert a közös egész ellenére mindketten ott vagytok a saját egyéni valótokban is.
Azt hiszem vágyom egy ilyenre. Egy társra.
Valakire aki kiegészít. Aki elfogad úgy ahogyan vagyok. Aki nevet a hibáimon. Aki megvigasztal, ha magam alatt vagyok. Aki nem vár tőlem nagy dolgokat, mert elég neki, ha önmagamat adom. Aki nem kérdez, csak megfogja a kezem, és magához ölel. Akinek a boldogsága engem is boldoggá tesz.
Persze társnak lenni lemondásokkal is jár. Lemondani az autonómiánkról. Egy kicsit. Elfogadni a másikat. Nem próbálni megváltoztatni.
És mindezt miért is?
A boldogságunkért. A másik boldogságáért. De inkább a sajátunkért.
Egy éjszaka, miközben 2 barátommal sétáltunk hazafelé , szóba került többek között a prostitúció. (Hihetetlen milyen témákat szül az emberi agya a hajnali fáradtság hatására.) Az egyikőjük azt mondta, a jelenség mindig is volt, van és lesz is. Nem fog megszűnni. Mert minden egyes virággal, vacsorával, szép szóval, a jövőbeni boldogságunkra fizetünk be. A saját boldogságunkra. Önös érdekből cselekszünk, még ha próbáljuk is az ellenkezőjét állítani.
Érdekes megközelítés.
Nem tudnám azt mondani, hogy téves, de ennél szerintem némileg árnyaltabb a rendszer.
Már maga a szó.
A prostitúció, mint kifejezés számomra mindig is egy érzelemmentes viszonyt jelentett.
Egy társ, barát, kedves, viszont nem idegen. Mi választjuk.
De tulajdonképpen milyen szempontok alapján is?
Azokat a tulajdonságokat keressük, amiket becsülünk? Önmagunk ellenkező nemű változatát? A szüleink személyiségét?
Vagy elképzelésünk sincsen, de ha szembejön velünk az utcán, érezzük, hogy aha, Ő az?
És mit várunk el egy ilyen kapcsolattól?
Megerősítést, természetesen. Hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, a hibáink pedig hozzánk tartoznak. Azok által válunk szerethetővé.
Elvárjuk, hogy a másik boldoggá tegyen minket. Hogy megadja azt, amire vágyunk. Pontosan úgy ahogyan elképzeljük. Azt szeretnénk, hogy befoltozza a hiányosságainkat. Az érzéseket, élményeket, amiket gyerekkorunkban nem kaptunk meg. Amiket elmulasztottunk.
Ezen kéne változtatni.
Mert egy kapcsolatnak nem az a célja, hogy a régi sérelmeinket orvosoljuk vele. Hogy a múlt hiányosságait kiegyenlítsük. Egy kapcsolatnak a jelenben kell zajlania. A jelenről kell szólnia.
Ehhez azonban legelőször az önmagunkkal való viszonyt kell rendezni. Felismerni a problémákat. Megoldani. Bekötözni a sebeket. Mert csak így van esélyük begyógyulni.
"Amíg magadat nem tudod elfogadni, másokat sem leszel képes."
Sokszor hallottam ezt a mondatot. Az utóbbi időben nyert valódi értelmet.
Egy eredményes párkapcsolathoz (is) először meg kell gyógyulni. Feloldani a múltat. Elengedni.
Nem lemondani az álmainkról, mert...az álmok tesznek minket emberivé. Inkább csak csökkenteni az elvárásokat. Megtanulni elfogadni, hogy minden sohasem lesz tökéletes.
Társ.
Ez az egy szó jutott eszembe. Ilyen egy társ.
Akivel ha együtt vagy, úgy érzed minden rendben van. Minden rendben lesz. Történjen bármi. Akinek a társaságában eltörpülnek a problémák, és sokkal egyszerűbbnek tűnik az élet.
Akivel ketten együtt alkottok egy egészet. Egy új egészet. Mert a közös egész ellenére mindketten ott vagytok a saját egyéni valótokban is.
Azt hiszem vágyom egy ilyenre. Egy társra.
Valakire aki kiegészít. Aki elfogad úgy ahogyan vagyok. Aki nevet a hibáimon. Aki megvigasztal, ha magam alatt vagyok. Aki nem vár tőlem nagy dolgokat, mert elég neki, ha önmagamat adom. Aki nem kérdez, csak megfogja a kezem, és magához ölel. Akinek a boldogsága engem is boldoggá tesz.
Persze társnak lenni lemondásokkal is jár. Lemondani az autonómiánkról. Egy kicsit. Elfogadni a másikat. Nem próbálni megváltoztatni.
És mindezt miért is?
A boldogságunkért. A másik boldogságáért. De inkább a sajátunkért.
Egy éjszaka, miközben 2 barátommal sétáltunk hazafelé , szóba került többek között a prostitúció. (Hihetetlen milyen témákat szül az emberi agya a hajnali fáradtság hatására.) Az egyikőjük azt mondta, a jelenség mindig is volt, van és lesz is. Nem fog megszűnni. Mert minden egyes virággal, vacsorával, szép szóval, a jövőbeni boldogságunkra fizetünk be. A saját boldogságunkra. Önös érdekből cselekszünk, még ha próbáljuk is az ellenkezőjét állítani.
Érdekes megközelítés.
Nem tudnám azt mondani, hogy téves, de ennél szerintem némileg árnyaltabb a rendszer.
Már maga a szó.
A prostitúció, mint kifejezés számomra mindig is egy érzelemmentes viszonyt jelentett.
Egy társ, barát, kedves, viszont nem idegen. Mi választjuk.
De tulajdonképpen milyen szempontok alapján is?
Azokat a tulajdonságokat keressük, amiket becsülünk? Önmagunk ellenkező nemű változatát? A szüleink személyiségét?
Vagy elképzelésünk sincsen, de ha szembejön velünk az utcán, érezzük, hogy aha, Ő az?
És mit várunk el egy ilyen kapcsolattól?
Megerősítést, természetesen. Hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, a hibáink pedig hozzánk tartoznak. Azok által válunk szerethetővé.
Elvárjuk, hogy a másik boldoggá tegyen minket. Hogy megadja azt, amire vágyunk. Pontosan úgy ahogyan elképzeljük. Azt szeretnénk, hogy befoltozza a hiányosságainkat. Az érzéseket, élményeket, amiket gyerekkorunkban nem kaptunk meg. Amiket elmulasztottunk.
Ezen kéne változtatni.
Mert egy kapcsolatnak nem az a célja, hogy a régi sérelmeinket orvosoljuk vele. Hogy a múlt hiányosságait kiegyenlítsük. Egy kapcsolatnak a jelenben kell zajlania. A jelenről kell szólnia.
Ehhez azonban legelőször az önmagunkkal való viszonyt kell rendezni. Felismerni a problémákat. Megoldani. Bekötözni a sebeket. Mert csak így van esélyük begyógyulni.
"Amíg magadat nem tudod elfogadni, másokat sem leszel képes."
Sokszor hallottam ezt a mondatot. Az utóbbi időben nyert valódi értelmet.
Egy eredményes párkapcsolathoz (is) először meg kell gyógyulni. Feloldani a múltat. Elengedni.
Nem lemondani az álmainkról, mert...az álmok tesznek minket emberivé. Inkább csak csökkenteni az elvárásokat. Megtanulni elfogadni, hogy minden sohasem lesz tökéletes.