2013. november 23.

társkeresés alapfokon 2.

Tegnap megvolt az első randi.
Ő volt az a srác, (az opcionálisak közül tulajdonképpen az egyetlen) aki egyáltalán nem ragadott meg a képei alapján, de annyira normális levelet írt, hogy beválasztottam. Jó döntés volt.
Iszonyúan vizuális típus vagyok. Az, hogy valaki hogyan ír, nálam egészen könnyedén lehet sorsdöntő. És itt még véletlenül se gondolok semmi komolyra: nem elveszett költőlelkeket keresek. Csak hiszem (és tapasztalom), hogy a személyiséget maximálisan tükrözi a szöveg külleme. Utálom, ha valaki nem használ ékezeteket. Tudom, hogy bizonyos billentyűzettel nehéz, de... akkor is utálom. Plusz ínyencség, amikor mindehhez még a mondatvégi írásjelek elhagyása is társul. Netán súlyos helyesírási hibák. Olyan szintű igénytelenség, amit már nem lehet kimagyarázni. Persze, értem én, hogy a "hogy vagy" kérdőjel nélkül is hogy vagy, de akkor is. Ne rohanjunk már ennyire.
De visszatérve a történethez, a srác, nevezzük P-nek, ezt gyönyörűen hozta is. Ékezet, pont, kérdőjel, még esküszöm, néha humorosnak is hatott amiket írt.
A városban találkoztunk. Egy szavam sem lehet: élőben is pont ugyanolyan volt. Olyan, mint a fényképeken, és olyan, mint az írása: rendezett.
Együtt él az édesanyjával. (Ezt hallás alapján nem éreztem problémának, hiába figyelmeztetett anya. Viszont amikor a rendelt banánturmixra ránézve azt mondta, hogy ezzel meg is van a napi bevitele, voltam olyan okos, hogy rákérdezzek, nem eszik gyümölcsöt? Nem, hangzott a válasz, nem szereti, hogy meg kell pucolni. A banán az egyetlen, mert annak egyben le lehet húzni a héját. Meg a konzerv ananász. Vagy barack. De ezeket is úgy, ha az anyja fogja, összevágja, és a kezébe nyomja egy villával. Amikor azt magyarázta, hogy milyen bonyolult a szőlő evészete - le kell csipkedni szemenként - már komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne boruljak sírva az asztalra.)
Valami együttesben basszusgitáros, de éppen válságidőszak van, úgyhogy ez tabutéma volt.
Imádja a régi amerikai autókat, nem túl régen vett egyet.
Építkezik, menhelyi kutyája van, imádja a régi épületeket, régen horgászni járt az apjával: bátran kijelenthetem, hogy mindent tudok róla.
És ugyanígy azt is, hogy ezzel szemben ő rólam semmit sem.
Az első másfél órában nem jött ki a számon 4 szónál hosszabb mondat. Meg a "hmm", "tényleg?", "ne mondd!" és "ez nagyszerű". Nem zavarta, hogy már rongyosra beszélte a száját, hogy néha megpróbáltam közbeszólni, hogy az ő italából egy korty sem fogyott, míg én már rég megittam az enyémet. Nem. Csak beszélt, beszélt megállás nélkül. Aztán nem tudom minek a hatására, de beugrott neki, hogy még egy szót sem szóltam.
"Mesélj magadról! De mégis miről? Bármiről. Hobbi, dilik."
Egy mondatot mondtam. Egyetlen egyet.
Rápillantottam, a tekintete éppen a terem túlsó felében kalandozott, majd megrázta a fejét, és csak ennyit hallottam: "Ez olyan, mint amikor én...". És kezdődött az egész elölről.
Feladtam. Addig még próbáltam koncentrálni: mikor azon kaptam magam, hogy teljesen máshol jár az agyam, azonnal visszahoztam magam a "földre". Ezután minek?
Az este végén felajánlotta, hogy hazavisz. Már az odaútra is volt egy meghívásom, de azt azonnal visszautasítottam: nem ülök be vadidegenek autójába. A 2 órás monológ alatt azonban egyértelműen kiderült, hogy ez a fiú még egy légynek sem tudna ártana - így a hazautat elfogadtam.
Fogalmazzunk úgy, hogy nem szabadultam könnyen. Fontosnak tartotta közölni, hogy még feltétlenül szeretne találkozni, és azonnal el is kezdte sorolni az opciókat. Hogy Ő mit szeretne csinálni.
A végső kegyelemdöfést azért az adta meg, amikor beszúrta, hogy az lenne a legjobb, ha elmennénk egy fürdőbe, ő beleereszkedne a forró vízbe, én pedig megmasszíroznám a vállát.


Az önzőség írásbeli tükrőződéseinek a felismerése ezek szerint még nem megy.



PS. Azért amikor ma kaptam tőle egy sms-t (a tegnap fantasztikusságáról lelkendezve, illetve a hétvégi szünetről sajnálkozva), egy pillanatra éreztem némi lelkiismeretfurdalásféleséget.

2013. november 20.

társkeresés alapfokon 1.

Regisztráltam egy társkereső oldalra. De olyannyira, hogy még prémium tag is vagyok (hála az sms-ben is lehetséges előfizetésnek).
Hogy milyen indíttatásból, azt ne kérdezzétek, csak sétáltam hazafelé, és beugrott az ötlet. Hogy nekem ezt KELL csinálnom. A megvalósítás nem is váratott sokat magára, még aznap este összedobtam a profilomat.
Elég egyszerű.
Feltöltesz magadról egy képet (esetleg többet, attól függően mennyire akarod eladni magad), megadod a paramétereidet, írsz egy pár soros bemutatkozást/válaszolsz néhány bugyuta kérdésre (milyen az érzelmi intelligenciád, hány gombóc fagyit eszel, mit csinálsz ha kiöntöd a teádat, szereted-e a Gangnam Style-t, és hasonló gyönyörűségek), majd indulhat a keresgélés!
Különböző keresési feltételeket lehet beállítani, mint életkor, dohányzás, ivás, végzettség, lakhely, csak, hogy a legfontosabbakat említsem. Az dohányzók alapból kiestek, ebben nem ismerek könyörületet. Alkohol témában terén nem mertem ilyen szigorú lenni, meg tulajdonképpen nincs is bajom azzal, ha valaki kultúráltan csinálja. Iskolának az érettségi minimum, de jobb egy egyetem. Elvégre intelligens embereket keresünk.

A beérkező levelek száma alapján azt hiszem mondhatom, hogy népszerű vagyok.
Meglepődtem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez annak tudható be, hogy ennyire jó nő lennék (nem tudom milyen a felhozatal, mivel a rendszer úgy van kitalálva, hogy az azonos neműeket ne lehessen megnézni), vagy az általam megadott igen tág korhatárnak. Nem apróztam el, 44 lett a teteje. De miért ne? Semmi bajom a 30+os emberekkel. Sőt, egy csomót közülük kifejezetten vonzónak találok. Máshogyan gondolkodik, céltudatosabb, rendelkezik egzisztenciával... nekem ez fontos. Persze semmi sem általános érvényű, az érettség nem jár a korral párhuzamosan.

3 csoportba osztottam az embereket.
Az egyiknek írtam egy (tényleg) nagyon udvarias elutasítólevelet, elvégre nem célom, hogy bárkit is megbántsak, vagy kedvét szegjem. És különben is, ha ő szánt rám időt, az a minimum, hogy én is megtisztelem ennyivel. A néhány esetben erre érkező "de miért nem?"-et egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Az ilyenekkel nem tudok mit kezdeni.
A másikat meghagytam afféle talomnak, ha más nem, legalább egy jó írás születhessen belőlük.
És végül az utolsó, de egyben legfontosabb: az érdemlegesek. Jelenleg 4 emberrel tartom a kapcsolatot, napi szinten, a héten ebből kettővel már találkozok is.
Hogy mit várok az egésztől?
Nem tudom.
Leginkább semmit.
Ha őszinte akarok lenni, érzelmi motivációim nincsenek. Mármint... nekem bele kell szeretnem valakibe. A személyiségébe, a lényébe, ez pedig egy fénykép, meg egy maga kreálta bemutatkozó alapján nem megy. Szóval leginkább szórakozok. "Színt viszek a Decemberbe." És mivel részletes beszámolókat is tervezek, remélem a tiétekbe is ;)

2013. november 17.

ami valóban számít



Furcsa napom volt.
Először megbüntettek a metrón. Teljesen jogosan, mert a diákbérlet csak érvényes diákigazolvánnyal jó. Viszont az a 16 ezer forint… az fájt. Meg az érzés, ahogyan ott állok a mozgólépcső tetejénél a buzgón író egyenruhás mellett, és mindenki tudja, hogy engem most éppen megbüntetnek. Hogy szabálytalan voltam. Hogy csaltam. Borzasztó. Pláne úgy, hogy közben ott van a kezemben az érvényes bérlet.
Pedig tulajdonképpen nem is ért teljesen váratlanul. Persze, meglepődtem, de még anno szeptemberben,  a passziváltatás tervezésénél, ez is felmerült, mint kérdés. Hogy hogyan is lesz a közlekedés, ha nem kapok új matricát a diákigazolványomra. Aztán szép lassan jöttek más problémák, új kérdések, és elfelejtődött az egész. 
Na, most terítéken van.

Mindezekután nagyjából 10 perccel később, összeesett mellettem egy úr a villamoson. A lányával ketten kaptuk el. Döbbenetes volt látni, hogyan hal meg valaki egy perc leforgása alatt. A kezeim között. Ahogyan az egészséges bőrszín átvált sárgáslilába, mert megszűnik a keringés. Míg a kompresszálást csinálták, én fogtam a bácsi fejét. Az első pillanat, amikor hozzáérsz egy idegenhez, sorsdöntő. Érezni a bőre puhaságát, a verejtéket a kopaszodó haja között- ha más mondja, nagy valószínűséggel elfog a rosszullét. Ott viszont az egyetlen amit éreztem, az az adrenalin. A tenni akarást, hogy magához térjen. Semmi sem számított. Olyan természetességel törölgettem papírzsebkendővel a nyálat a fogatlan szájból, mintha mindig is ezt csináltam volna. Pedig undorodom a testnedvektől. 


Amíg vártuk, hogy a mentősök újraélesszék, volt időm gondolkodni.
Újra kaptam levegőt. Újra eszembe jutott, hogy megbüntettek. Már nem éreztem olyan súlyosnak. Be kell fizetnem, pont. Nem az én apukám életéért küzdenek. Ezek azok a helyzetek, amik segítenek, hogy ne szálljunk el. Hogy reálisan lássuk a világot. Hogy érezzük mi az ami tényleg fontos.

Persze ha nem büntetnek meg, ha nem kell várnom, nem erre a villamosra szállok fel.
Talán mégsem volt véletlen?
Mióta kitaláltam, hogy szakirányt váltanék, ez az első alkalom, amikor úgy tűnt, jó irány felé indultam el. Érezni akarom azt az adrenalint. Újra és újra.

Azért egy kevésbé drága megerősítésnek is örültem volna.

2013. november 12.

csokis feketeszezámos muffin


Néztem a tévében a földön zokogó Julia Robertset, és görcsbe rándult a gyomrom.
Tudtam mit érez. Pontosan tudtam.
Szinte magamat láttam.
Én is ültem már így az ágyam mellett. Ugyanígy. Nyáron.
Ott térdeltem a felrepedezett deszkadarabokon, az arcom a kezembe temettem. A könnyeim átáztatták a pólóm.
Össze voltam törve.
Az összes keserűség ami bennem volt felszínre került. a saját gyengeségem iránt érzett gyűlölet, aztán a tény, hogy egyedül maradtam. A lemondás apa hangjában. Ki nem mondott cserbenhagyás.
Megrémített.
Most már nem segít más. nem oldják meg a problémámat. és egyáltalán, ötletük sincsen, hogy nekem hogyan kéne.
Az egész testem rázkódott a sírástól.
Sirattam magamat, az egész eddigi elpazarolt életem.
Felnéztem az égre, a holdfény megvilágította a lecsorduló könnyeimet. Van ott fennt valaki? Abban a nagy ürességben, lakik valaki? És ha lakik, miért nem mondja meg, hogy mit kéne tennem? Miért nem segít?
"Isten, kérlek segíts, hogy rendbe tudjam hozni az életem."
Kimondtam. Eleinte furcsa volt, hogy a semmihez beszélek, de nem volt vesztenivalóm. Elmondtam egy imát. elég sajátosra sikeredett, de a szívemből jött.
Hogy hittem-e? Elhittem, hogy segít? Nem tudom. Talán. De az is lehet, hogy nem. Azonban ott és akkor mindez nem számított. A lelkemnek szüksége volt kapaszkodóra.

A probléma azóta is fennáll. Külalakra ugyan változott, de az alapok megmaradtak. Nem találtam meg a megoldást. Abból a gödörből kimásztam,... át egy másikba.
Látom az eget.
A tiszta, kék eget.
Felém nyújtja a karját, de nem tudom elkapni. Nem érem el.


Elvesztettem a kapcsolatot önmagammal.
Az egész betegség talán ennyivé koncentrálódott. Buta megszokások és egy tudattalan test. Egy test, amelynek nincsen kapcsolata azzal, ami irányítja. Bábként rángatják. Hiába ad visszajelzést, az sohasem ér célba.

Meg kell találnom önmagam.
Az elvesztett kapcsot.
Vissza kell jutnom.

Mindez nem megy egyik napról a másikra. ez egy hosszú folyamat. Egy olyan út, aminek az összes lépését végig kell járni. Nincsenek kerülők.
Már elindultam az úton. Talán ott és akkor, azon a nyári éjszakán. Az imával.
Azóta is megyek. Lassan, apró léptekkel. kívülről nézve tűnhet úgy, mintha csak állnék, de belül tudom, minden nappal egyre közelebb vagyok a célomhoz. A film egyrészről megerősített, másrészről pedig elbizonytalanított. A saját jövőmet látnám azokban a képkockákban?


Nem tudom, hogy ki vagyok. Sejtem, de nem tudom biztosan. Most eldöntöttem: megkeresem.
Megtanulok újra élni. Élni, és nem csak írni róla.
Abbahagyni az evést, és elkezdeni őszintén élvezni az ízeket. Az életet.
Nem csak fényképeken keresztül, másoknak mutogatva. Megélve.
Minden pillanatát.

Ehhez kell a változás.
Itt is. Mert a blog a belőlem táplálkozik. A részem. Az a részem, aki keresgél.
Továbbra is lesznek fényképek, mert szeretek a gépemmel bohóckodni.
Lesznek reggelik, mert imádok reggelizni.
És írni is fogok, mert szükségem van rá.
De mégis.

Más lesz.


hozzávalók 6 darabhoz:

1/2 csésze kölesliszt
1/4 csésze törökmogyoróliszt
1/6 csésze őrölt fekete szezámmag
1/6 csésze kukoricaliszt
3 evőkanál hajdinapehely
1,5 nagy evőkanál kakaópor
3 teáskanál sütőpor
1 csipet só
1 tojás
1 nagy érett banán
3 evőkanál méz
1/4 csésze kókuszolaj
1/3 csésze író
4 evőkanál étcsokicsepp
2 evőkanál feketeszezámmag a szóráshoz

Keverjük össze egy tálban a száraz hozzávalókat, egy másikban a nedveseket, majd a 2 tál tartalmát. 
Melegítsük elő a sütőt 175 fokra. 
Osszuk el a tésztát 6 mélyedésben, szórjuk meg a tetejüket szezámmaggal, és süssük nagyjából 20 percig.