2. találkozó.
Voltatok már az Ikeában első randi címszó alatt? Na, én majdnem.
G. ugyanis közölte már mindjárt a legelején, hogy ő nem szereti ezeket a "beülős-beszélgetős dolgokat, amikor elmondjuk egymásnak az életünket", ő mászkálni szeret, menjünk inkább az Ikeába. Menjünk. Persze. Nekem ugyan életemben eszembe sem jutott voltna ilyesmi, illetve a közös nézelődést is inkább összebútorozás előtt álló párokhoz tudnám társítani, de egyszer mindent ki kell próbálni. És igen, tulajdonképpen célnak megfelel: ott aztán lehet sétálni. Apa nevetett is, mikor elindultam, hogy éjfél lesz, mire végigjárjuk.
Békésen nézelődtem a villamoson, amikor G. felhívott. Hogy hol vagyok. Automatikusan visszakérdeztem, már fél három van? "Hát, még nem, de én már itt vagyok." Ja bocs.
Tulajdonképpen nevezhetném sikeresnek is a történetet, mert a srác sokkal jobban festett élőben, mint a képeken, illetve az inteligenciaszintjét is igencsak alábecsültem (igen-igen, nem mindig jön be az írás alapú megítélés). Viszont azt mondta, hogy mivel ilyen szépen süt a nap, inkább sétáljunk, az áruházat meg tartogassuk egy borúsabb napra. Ó, pedig már úgy rákészültem. ;)
Sétáltunk a part mellett, ami az első 10 percben jó volt, utána viszont elkezdtem fázni. Javasolta, hogy menjünk el a Margit szigetre, de hál istennek a Parlament építési munkálatai miatt nem lehetett egyenes úton lemenni, a belső utcákon pedig már nem tudott annyira jól tájékozódni.
Mikor már a nap is elbújt, felvette a teázó ötletét. Akármikor beszéltünk mindig ezt mondta. Teázó. Nem kávézó, nem beülős hely, teázó. Nem igazán tudtam hovatenni. Aztán kiderült: tejérzékeny. Kicsit megijedtem, mikor elkezdte részletezni, hogy ez milyen tünetekkel jár, de a kényesebb témákra szerencsére nem tért ki részletesen. Ő iszogatta a kis gyümölcsteáját, én a kávémat.
Mesélt. Jól csinálta, mert sokszor nyitva hagyta a mondatok végét, és ettől nagyon interaktívnak hatott a társalgásunk. Megtudtam, hogy igen rossz a nyelvérzéke, ezért nincsen diplomája sem. Így most seftelget. Miután erről a lehető legnagyobb természetességgel beszélt, nem értettem, miért szólja le a hasonló bizonytalanban mozgó ismerőseit. "Hogy így hogyan akar családot, meg ez mennyire bizonytalan."
Megtudtam, hogy előszeretettel perel be cégeket (pl. IKEA) mondvacsinált dolgokkal, minekután 40% kedvezménnyel jut hozzá a bútorokhoz. Vagy hogy évek óta vetésforgóban használja a Converse tornacipőit: vesz egyet, hordja egy évig, aztán vesz egy teljesen ugyanolyant, és pár hónap múlva visszaviszi a régit az új számlájával. Mert a hatodik hónapig a gyártónak kell bebizonyítania, hogy a használattól ment tönkre. Aztán ott van a munkanélküli BKV bérlet, hiszen azzal gyakorlatilag ingyen lehet utazni.
Betalált.
Nekem nem hajlandóak megcsinálni a vacakul elkészített cipőm, mikor csillagászati összeget fizettem érte, ráadásul alig hordtam? Ja tényleg, elfelejtettem 6 hónapon belül tönkretenni.
A bérlettéma pedig a büntetés óta kissé érzékenyen érint, nem nagy csoda. Ő dolgozó kereső emberként harmadannyiért utazik, mint én, passzívos diák, akinek meg kell vásárolnia a felnőtt bérletet?
Aztán állandóan a pénzről beszélt. nem tudom hogyan csinálta, de valamilyen formában mindenhez hozzákapcsolta. Ráadásul az ezres helyett mindig k-t mondott.
Aztán a teóriája. Hogy egy nő ne legyen ambíciózus. Illetve túl ambíciózus. Ne keressen többet, mint ő. Hogy ne legyen gyereke. És hasonlók.
A világ többi részéről alkotott gondolatmenete azért érdekes volt. Kifejezetten jó. Még le is kötött volna, ha nem éppen meghalni készültem volna a kávézó elviselhetetlen melegétől. És a kávé. Ó, a Costa-s kávé szintén megér egy misét, még a Cserpest is veri tejízben. Mennyei.
Bár akkor azért elgondolkodtam, amikor tegnap felhívott, hogy látja, hogy engem ezzel a kávé témával nagyon le lehet venni a lábamról, úgyhogy menjünk el egy helyre, ahol a barista egy régi osztálytársa.
Ó a fenébe. Figyelmes. Nagyon figyelmes.
De nem értem. Nem, nem és nem. Mit élvezett a társaságomban? Hiszen... gyakorlatilag alig beszéltem. Itt is.
Vagy ennyire szegényesek lennénk, hogy képesek vagyunk eladni a lelkünket, csak hogy valaki meghallgasson minket?