sohasem szabad megállni

Nem véletlen, hogy itt vagyok. Hogy ITT vagyok.

Egyszerűen nem lehet az.

Hogy elmenekülök az otthoni problémák és feszültségek elől, és itt egy válságban lévő házasság közepébe csöppenek. 

Hogy eljövök, hogy megszabaduljak a rendszertelenség számomra oly ijesztő állapotától, és itt ugyanazzal a kitöltendő idővel szembesülök?

Eljöttem ide, ahol baromira senkinek sincsen dolga. 

Ahol a szülők között folyamatosan pattanásig feszült a hangulat, ahol egész nap az ordítozástól és ajtócsapkodástól visszhangzik a ház. Ahol még a levegőnek is feszültségszaga van. Ahol mindig egy óriási gombóc van a hasamban.

Ez a Sors. Isten. Valami felsőbbrendű elrendeltetés.

A jel, hogy eljött az ideje annak, hogy megálljak, és szembenézzek a múltammal. Azokkal a problémákkal, amiket a lelkem legmélyebb részébe száműztem. 

Mert fájdalmasabbnak tűnt megoldani.

Hosszú időbe telt (relatív, nekem az volt), mire felismertem: pontosan ugyanazt érzem, mint 13 évesen. Ugyanazt a félelmet és tehetetlenséget, mint amikor arra ébredtem éjszaka, hogy anyáék kiabálnak egymással. Amikor a kutyám  párnája mellett ülve, arcom a szőrébe temetve, csukott szemmel vártam, hogy elkezdjenek nevetni, és kiderüljön, hogy az egész egy rossz tréfa. Hogy minden olyan, mint azelőtt. 

Valahol ott romlottak el a dolgok. A családi háttér, ami addig megingathatatlanul biztosnak tűnt, összeomlott. Ami akkor a mindent jelentette. 

Valami akkor összetört bennem.

És itt állok most, 20 évesen. 

A család most is az első helyen áll. 

Az, amit annak nevezek. Az amitől a biztonságot várom. A bizonyosságot.

Azt az érzést, amit sohasem kaphatok meg.

A tény, hogy 7 év távlatából is pont ugyanúgy reagálok, azt hiszem tökéletesen bizonyítja, hogy semmi sem változott. Ugyanaz a 13 éves kamaszlány vagyok, mint akkor.

Többen kérdeztétek, hogy miért pont Peru.

Nos, örülnék, ha itt valami szuperizgalmas és különleges ötlettel állhatnék elő, de a valóság ennél sokkal prózaibb.

Az egyetlen ok, amiért idejöttem, az a dac. Hogy majd én megmutatom a világnak. Hogy nekem senki se akarja megmondani mi lesz számomra a legjobb. Hogy ha én kitalálok valamit, az úgy lesz. 

Nem egy érett felnőttre valló gondolkodásmód, nem igaz?

De így lett. Eljöttem Peruba. 

Mert az a helyzet, hogy mégiscsak felnőtt vagyok. Elmúltam 18 éves, és a játékszabályokat innentől én szabom.

Vagy legalábbis van némi beleszólásom.

Szinte látom magam előtt, ahogyan a Sors cinkosan rámkacsint: "Itt vagy. Ezt akartad nem? Megkaptad. Most én jövök.”

Azért kicsit súlyosnak tartom, hogy azonnal abba a medencébe dobott, ahol nem ér le a lábam. Úgy, hogy előtte nem tanított meg úszni.

Vagy próbált? 

Az egész eddigi életem egy folytonos úszólecke lett volna, csak nem vettem észre? Hogy valójában pontosan tudom hogyan kell úszni, csak nem merem megpróbálni?

Nem tudom.

De azt igen, hogy nem most van itt az ideje, hogy megpróbáljam. 

Hogy nem készültem fel rá. Még nem.

Nem az én feladatom ennek a családnak a megmentése.

Nem vagyok elég erős hozzá. 

És sajnos a biztosításom sem fedi le az utazás utáni szellemi és lelki rehabilitációt.

“Rossz ötlet volt idejönnöm. Sajnálom.”

 És kihúztam a bőröndöm az ajtón.