2014. február 14.

magvas valentin nap


Éppen egy cikket olvastam, amikor a képernyőm oldalsávjában felvillant az új üzenetet jelző kis négyzet: “Kedves P. “


Megdobbant a szívem. 
Nem kellett elolvasnom a “feladót”.
Összeszorult torokkal kattintottam rá. Elolvastam.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Szeretem.

Nem szerelmes vagyok. 
Nem lebegek rózsaszín ködfelhőbe burkolózva álomvárakat kergetve.
A realitásokkal szembenézve, a hibák és problémák tudatában gondolok így erre az emberre.

Azt mondja nem ír jól. 
Eltekintve a rengeteg helyesírási hibától, nos, nem tudom. 
Nekem tökéletes. 
Talán mert pontosan ismerem amikről beszél. Mert én is pontosan ugyanúgy gondolom. Mert a le nem írt dolgokat magamban kiegészítem. Mert azzal töltötte a fél éjszakáját, hogy nekem válaszoljon.


“Pedig szívesen megfogtam volna a kezed”.
Nem tudhatta, hogy mit éreztem, amikor megkért, hogy tűrjem fel az ingét. Hogy bennem is ott tudatosodott: akkor érek hozzá először.

Nem értette miért nem lelkesedek a “megpendített utazások” hallatán. Azt hitte talán nem jut el…? Eljutott. Nagyon is. Utáltam még hallgatni is. Mert mindegyik róla szólt. Csak róla. Hogy így fog menni. Meg úgy. Ide. Meg oda.
Nem értettem. 
Vajon egy elméletileg alakuló kapcsolatban mit jelent, ha az egyik fél folyton arról beszél, hogy záros határidőn belül elköltözik a világ túlsó felére? Vagy szó sincs kibontakozó románcról, és 2 barát egyszerűen csak megosztja egymással a terveit?

Ezek szerint egyik sem.


Hirtelen minden olyan könnyűnek tűnt. Érdektelennek. 
"Szerintem mindketten keresünk valamit amit talán megtaláltunk egymásban.”
Nem számított, hogy hogy hány földrész van közöttünk. Tudtam, hogy ha megkérem (és éppen otthon lesz) ott fog várni a reptéren, amikor hazamegyek.


Ezeket a sorokat Peruban írtam. Közvetlenül azután, hogy megkaptam a levelét.
Aztán eltelt egy kis idő. 
Beszéltünk. Egyszer, kétszer.
És azt éreztem, hogyha ez egy kézzel írt szöveg lenne, az egészet egy határozott mozdulattal át tudnám húzni. Aztán mégegyszer. 
A toll hegyével átszakítva a papírt.

A beszélgetéseink felérnek egy tortúrával. Számomra. 
Legszívesebben a falba verném a fejem. Miért beszélgetünk az időjárásról?  


Stockholmba akar menni.
Összeszorult a gyomrom. Meddig?
Csak ez az egy szó jutott eszembe.

Helyette azonban azt írtam: "Hű, ez nagyon izgalmasan hangzik. Biztosan jó lesz."
A biztonság kedvéért még egy kacsintós arcocskával is megtoldom.

Játszmák. 
Feldobja a labdát… én pedig eldönthetem. Hogy leütöm-e vagy sem. 
Tudatosan csinálja? Direkt próbálgat? Vagy ezt az egészet csak én képzelem be, miközben a valóságban semmi sincsen mögötte?


Ülök a gép előtt, nézem a neve mellett lévő apró zöld karikát.
Szeretnék vele beszélni.
Leütök néhány billentyűt.
Aztán kitörlöm.
10 perc után végül megkérdezem, hogy ledöntötte-e a lábáról az influenza.

A valóságban azonban a fejem egészen más kérdésekkel van tele.
Bizonytalansággal. 
De nem tudok őszinte lenni. A büszkeségem nem engedi. 
Nem ismerem. Nem ismerem eléggé, hogy tudjam nem fog bántani. Hogy nem él vissza a bizalmammal.

Ő, én, mi. 
Most akkor van mi, vagy nincs? A látszólagos érdektelenséggel a függetlenségét védi, vagy tényleg nincsen mögötte semmi? Vagy a saját büszkeségemmel állok szemben?

Elvek.
Mindig arra vágytam, hogy én legyek az, aki kevésbé kötődik. Hogy fájdalommentesen tudjak távozni, ha arra kerülne a sor. Hogy nálam maradjon a másik egy darabkája, és ne fordítva. 
Azt hittem, hogy mindig én leszek az erősebb. A függetlenebb.

És tessék. 
Mostanra jutottam el odáig, hogy azt tudom mondani: semmi másra nem vágyom, csak biztonságra. Érzelmi biztonságra. Hogy ne kelljen játszmákat játszanom. 
Hogy egyszerűen csak őszinte lehessek. 
Hogy legyen valaki, akit megölelhetek, ha rossz napom volt. Aki mellé este odabújhatok. 


Akivel több lehetek, de nélküle sem kevesebb.


Ez a mostani valentin napom. Illetve úgy általában az életem.
De volt már más is. Volt, hogy muffint cupcake-et sütöttem, volt, hogy elmélkedtem, és olyan is volt, amikor engem leptek meg. Bizonyám.

Láthatóan nem nagyon értékeltem.


Sokmagvas keksz
  az eredeti recept á la carte blogján

70 g barnarizsliszt
70 g kölesliszt
50 g zabpehely (nagyon apró szemű/ vagy késes aprítóban picit átfuttatva)
55 g lenmag
80 g szezámmag (fele fehér, fele fekete)
50 g hideg vaj
1 csapott tk só
kb. 100 ml víz

A liszteket, zabpelyhet, lenmagot, szezámmagot és sót keverjük össze. Morzsoljuk el benne a vajat, majd a víz segítségével gyúrjunk belőle formázható masszát. Aszerint, hogy milyen alakú kekszeket szeretnénk, alakítsuk hengerré/négyszögletes rúddá, és tegyük hűtőbe, nagyjából 1 órára. Ezalatt a vaj kellőképpen megszilárdul, hogy szépen tudjuk szeletelni. (Ha nincs lehetőségünk ennyit várni (márpedig van, amikor nincsen), az összegyúrt masszából csípjünk le diónyi darabokat, majd lapítsuk kör alakúra.)
Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.
A szilárd formából vágjunk vékony szeleteket (kb. fél centiseket), egyengessük el a széleket egy kicsit, és tegyük sütőpapíros tepsire. Süssük nagyjából 15 percig, majd lehetőleg mozgatás nélkül hagyjuk kihűlni. :)


A képek karácsony előtt készültek. 
Sült zöldségek, némi megmentett humusz, és fűszeres sült camambert társaságában ettük meg a kekszeket.


2 megjegyzés:

  1. Meglepődnél, ha azt mondanám, ismerős a sztori? Én csak a sajátomat tudom elmesélni, miszerint, ha nem a saját büszkeségemre hallgatok, 1 évvel több jutott volna nekem egy remek párkapcsolatból. Akkor én utaztam, és nem értettem, miért nem mondja, hogy hiányozni fogok. Órákig cseteltünk, és írtam a smiley-kat vérző szívvel, mert erős csaj vagyok. Aztán hazajöttem, hogy nála landoljak... a sorsnak van humorérzéke :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, ha őszinte akarok lenni azt mondanám, hogy nem, már azt kell keresnem amiben különbözünk :D
      de legalább a sztori vége jó, és te boldog vagy :)

      Törlés