búcsú

Ismeritek a mondást, miszerint egy pillangó szárnycsapása a Föld túloldalán képes egy tornádót elindítani?

Nos, velem valami hasonló történt. Egy gondolathurrikán. Csak nem egy pillangó, hanem egy ismeretlen kommentje indította el.

Olyan port kavart a lelkemben, hogy még magam is meglepődtem. Pedig nem akart bántani. Nem írt semmi támadót vagy provokatívat, az agyam mégis azonnal átkapcsolt védekező üzemmódba. Zakatolva elméleteket gyártott, amivel a saját igazamat védte. Azt az igazat, amit soha senki sem kérdőjelezett meg.

Rajtam kívül. 

Mert a feltételezések, amiket abban a pár mondatban láttam, egyedül a fejemben léteztek. Magamban kételkedtem.

“Ezért nehéz szembesülni a való élettel."

Ez nem a való élet.

Legalábbis nem az Én valós életem.

Az én életem nem az, hogy torkaszakadtukból ordító hároméveseket kergetek a házban minden egyes pelenkacserénél/ házelhagyásnál.

Az én életem nem az, hogy jó személyzetként mások után rendet rakok.

Az én életem nem az, hogy kiskamaszokkal veszekszem, hogy kapcsolják le a számítógépüket.

Az én életem nem az, hogy mások életéhez asszisztálok.

Igen, tudhattam volna előre. Hiszen mások mondták. Mondták, hogy ez nem könnyű, és monták azt is, hogy nem nekem való.

Nem hittem el. Mert rám százszázalékosan igaz, hogy csak a saját hibámból tanulok. A saját bőrömön kell megtapasztalnom, hogy elhiggyem. Vagy megcáfoljam. Mert erre is volt már példa.

Itt most nem ez lett. 

De nem bánom.

Se azt, hogy eljöttem, se azt, hogy kipróbáltam. Mert embertpróbáló 2 hónap volt ez, de rengeteget tanultam. Tapasztaltam.

Kellett. 

Sok mindenre rávilágított, mind a jelen életemben, mind a múltamban.

És igen, amikor a kedves ismerősök előállnak a “de a gyerekek annyira cukik” kezdetű mondatokkal szánakozva mosolygok a naivitásukon szálanként kezdem el kitépni az éppen csak vastagodó hajkoronám, mert igen, a gyerekek valóban nagyon cukik, ha az évente 4x megrendezett családi összejöveteleken találkozol velük, és ha fél/1 óra után meguntad őket, nyugodtan átmehetsz a szomszéd szobába legurítani egy pohár bort, vagy megenni egy sütit feszültségoldásként. Egyéb esetben minden szó helytálló a sátánitól az ijesztőig. Kis túlzással persze.

Jónéhány történet van a tarsolyomban, amivel bármilyen gyerekvállaláson gondolkodó nőt egy életre el tudnék riasztani, de egyrészt nem akarnék ilyet tenni, másrlszt pedig nem érezném tisztességesnek kiteregetni a családom magánéletét.

Igen, a családomét.

Mert olyanok. 

Mint az igazi. 

Szeretjük őket, de néha legszívesebben a lehető legmesszebbre teleportálnánk mindenkit. Komolyra fordítva a szót, még most is, minden egyes nap elcsodálkozom hogy lehetnek ennyire rendesek. Hogy hogyan tudnak velem ekkora szeretettel viselkedni. Mert ezt teszik.
Számomra ez egy csoda.

És ez jó. Örülök neki. Mert ez plusz egy dolog, amiért minden nap hálát adhatok. Még ha ez amúgy “normális” is, és csak azért érzem annyira furcsának, mert Limában nem így volt. Nem mondom, hogy nem szerettek, de mindig csak vendégnek éreztem magam. Egy kívülállónak. 

Itt családtag vagyok. 

Egy fizetett családtag, de ezt sohasem éreztetik velem. 

És emiatt én sem úgy kezelem magam. Ami abból a szempontból rossz, hogy amikor dühöngök, hogy már megint kiborították a gyerekek a teljes szekrénytartalmukat, és ezért nekem ismét rendet kell raknom, bizony emlékeztetnem kell magam, hogy ezért vagyok itt. Ezért kapom a fizetésemet. Ez a munkám.

Abból a szempontból viszont jó, hogy rugalmasan kezelem a feladataimat. Nem vezetek listát az elvégzendő és elvégzett tételekről, azt teszem, amit látom, hogy tennem kell. Nekem nem számít, hogy szombat van, ugyanúgy kipakolom a mosogatógépet, ha elsőnek tévedek a konyhába. Vagy felsöpröm a reggeli utáni morzsahegyeket. Vagy leolvasztom a fagyasztójukat. Vagy rendet rakok az ezer éve porosodó konyhaszekrényben. 
Mert nem kerül semmibe, és én is ugyanabban a házban élek. És mert kell a jó érzésemhez.

Ezek nekem nem munkák, a mindennapjaim alapvető része. Talán ezért is érzem úgy, hogy tulajdonképpen sohasem csinálok semmit, hiszen otthon ezeket akkor is megcsinálom, ha utána dolgozni megyek.

Rendbe akartam tenni a kertjüket.

Mikor ezt elmeséltem az előttem itt dolgozó lánynak, hatalmasra nyitotta a szemét.

 “Jézusom, ne csináld már, tegyél valamit magadért!

 De mégis mit?

 Nem tudom. Menj el futni, főzz, ülj ki a kertbe jógázni, de ne ezt.”

Ha tudta volna.

Ennek semmi köze nem volt hozzájuk. Csak rólam szólt. Mint mindig.

Arról, hogy muszáj volt valamit csinálnom, hogy ne őrüljek meg. 

Értitek?

Nem tudok megváltozni. Ugyanúgy magamat helyezem előtérbe, mint régen. Az, hogy ebben a helyzetben ez legtöbbször szerencsés kombinációkat adott ki, csupán a véletlen műve. Persze nem mondom, jó érzés, hogy mindenki el volt ájulva, hogy milyen gyönyörű lett, ráadásul még a szétesett kerítést is visszadrótoztam, ez nem számít. Vagy nem sokat.

Mert Peruban, ahol szintén nem volt a feladataim között, de kitakarítottam az egész lakást, és még annyit sem mondtak, hogy fapapucs, 2 nap múlva ugyanúgy megcsináltam. Mert kellett a lelkemnek.

Ez a teljes igazság.

Nem gondolnám, hogy félek a valós élettől… de a sajátomra van szükségem, hogy helyt tudjak benne állni.

A másik mondat, amin sokat gondolkoztam, az a következő.

“…a szüleid tényleg hatalmas szabadságot adtak neked és mellé óvó, támogató környezetet is (anyagilag is)."

Mindenki azt ad, amit tud. És igen, az én szüleim megadták nekem. 

A szabadságot, és az óvó környezetet. Meg az anyagiakat is. 

Mert meg tudták. 

Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. Talán nincs is ilyen. Úgy nőttem fel ahogy, ezek tények. Nem tudok rajta változtatni. 

De nem is akarok. Mert nem lettem rossz ember. 

Soha nem éltem vissza a “körülményekkel”, és amennyire csak lehet, igyekszem a saját lábamon állni. 

Halkan hozzátenném azt is, hogy például ezt az utazást maximálisan saját zsebből finanszíroztam. És jobb így. Sokkal jobb. 

Egészen más érzés, ha a saját pénzét bukja el az ember.

Hálás vagyok. Őszintén hálás, hogy így nőhettem fel. 

Mert a felsoroltakon kívül még egy dolgot kaptam. Az egyik legfontosabbat.

Hitet.

Hogy merjek hinni az álmaimban. Merjek hinni magamban, merjek élni a lehetőségekkel. És sikerülni fog. 

Ez az, amit soha senki nem vehet el tőlem. Meg persze az emlékeket.




Azt hiszem ezzel a gondolattal búcsúzok. Hollandiától, Perutól, az átélt örömöktől és nehéz pillanatoktól, az elmúlt 2 hónaptól. A családomtól. Köszönöm, hogy itt lehettem. Hogy megismerhettelek titeket. Hogy a részese lehettem.

És várom az újat. A régi újat. 
Tiszta szívvel.