2014. augusztus 6.

it's a beautiful day

It’s a beautiful day...” - szólt a zene teljes hangerővel a fülembe.
Felnéztem az égre. 
A lemenő nap sugarai szinte simogatták az arcom, a rózsaszínre festett felhők tökéletességét csak repülőgépek fehér csíkjai törték meg.
Behunytam a szemem, a szám szinte automatikusan mosolyra húzódott. 
Igen. Ez valóban egy gyönyörű nap.

Nem számított a nappaliban eltört, hatalmas, olajjal teli üveg.
A pénz kérő jólszituált nő belémvésődött tekintete.

Nem számított semmi.
Ott és akkor egyszerűen volt. 

A boldogsághoz… igazából egészen kevés kell. 
Tulajdonképpen nem kell mást tenni, mint elengedni a kényszereinket, és megélni az adott pillanatot. Arra koncentrálni ami jó. Változtatni azon, ami nem. Megtanulni, hogy hiába próbálja elhitetni a társadalom, nem visz előre, ha mindig mindenben benne vagyunk. Ha nem tudjuk anélkül megenni a reggelinket, hogy az ismerőseink frissítéseit bújnánk. Ha az együttlét kimerül abban, hogy egymás mellett nyomkodjuk a telefonunkat.


Nem lehetünk egyszerre mindenhol. 
Pont a lényeg fog elveszni.



És ha őszintén megnézzük: tulajdonképpen nem leszünk sehol.
Ezért szeretek Velencén lenni. Nincsen internet, így az efféle programok alapból kiesnek a lehetőségek közül. Illetve régen még volt egy öreg tévé a hálószobában, de a minősége mára az élvezhetetlenről a nézhetetlenre esett vissza.

Úgyhogy maradnak az újságok.
A jó öreg papíralapú főzősmagazinok, a lejárt receptesnaptárak, a kiselejtezett szakácskönyvek.
És a csend.
Amikor a frissen főzött kávéval a kezemben odaülök a hatalmas régi faasztalunkhoz, és bárminemű digitális segítség nélkül elfogyasztom a reggelimet. Kár, hogy ez otthon sosem sikerül.


A jelenlegi sláger a zabkása.
Több embertől is hallottam, hogy náluk leginkább a tél/hideg kombináció csalogatja elő az ilyen "meleg reggeliket", nálam egyértelműen a nyár szerves velejárója. Hamar elkészül, rengeteg isteni gyümölcsöt meg lehet hozzá enni, és még melegben sem terheli le a gyomrom.
Ez a mostani már sokadszorra készült, mert a barack és a kókusz hihetetlenül jól mennek egymáshoz, és a gyümölcs megpirítása igazán izgalmassá teszi az ízeit.



Kókuszos zabkása sült nektarinnal
 1/3 csésze zabpehely
2 evőkanál kókusz
1/2 csésze kókusztej
1/2 csésze víz
1 csapott teáskanál vaníliapor
pici fahéj
csipetnyi só
1 nagy, keményebb nektarin
olívaolaj

A zabpelyhet és a kókuszreszeléket pirítsuk meg egy száraz lábosban, majd öntsük fel a folyadékkal, fűszerezzük, és főzzük sűrűre.
A nektarint mossuk meg, vágjuk vékony szeletekre, majd egy pici olívaolajon süssük kérgesre az oldalát, és halmozzuk a kására.
Véleményem szerint igen illik hozzá egy kis maréknyi kesudió, és némi durvára őrölt lenmaghús.

6 megjegyzés:

  1. Valahogy így vagyok én is Harkánnyal. Jó értelemben retro. Valahányszor ott vagyok, gyereknek érzem magam. Minden olyan egyszerű. És jó...
    Szeretem az ilyen bejegyzéseidet (is). Egyszerű bölcsesség, csodás képekkel :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, bár egyáltalán nem célom/szeretnék bölcselkedni... annak viszont nagyon örülök, hogy az élmény amolyan "mindenkigyerekkorát" idéző :)

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Pedig nem is ez az a bejegyzés, amit kifejezetten neked szánok ;)

      Törlés
  3. Jó tudni gondolataid hátterét és ismerni a sárgás "kopottas" asztalt ;-) Minden hétvégére el tudnám viselni ezt a Velence feelinget!

    VálaszTörlés